Gaudi

Nem is tudom mióta szeretnék eljutni Barcelonába, hogy láthassam a Sagrada Familyát. Talán amióta tudok róla? Tény, hogy Barcelonába érkezésünk reggelén, egy caminó után már nem is tartottam annyira fontosnak, képes voltam lemondani is az élményről. Aztán mégis úgy alakult, hogy oda vezetett az első utunk.

Kívülről, messziről még nem is tűnt olyan különösnek. Mondjuk a tornyok mellett "ékeskedő" toronydaruk látványa kicsit rontotta az összhatást. De Lala valamit sejthetett, mert fullos belépőket váltott. Múzeummal, toronylátogatással, mindennel.

Már a bejárat előtt "földbegyökerezett" a lábam, amikor először láttam meg a főkapu feletti feszületen a "testet".    Aztán jöttek sorba a rácsodálkozások a szenvedés kapuja szobraira. Majd a bronzból készült ajtókon életre kelt a szenvedéstörténet. Ott volt minden sora Máté evangéliumából. Jézus neve arannyal....

Aztán beléptünk. Lábunk előtt a padló százféle színben úszott. A mozaikablakokon átszűrődő fény festette elénk ezt a csodát. S mintha egy különleges, mennyre nyíló erdőbe lépett volna a vándor. A halandó csak állt, állt és próbálta befogadni a csodát. Elsőre inkább leültem egy órát. Próbáltam felfogni a felfoghatatlant. Ha tudnám, leírnám most nektek. De szentségtörés lenne, méltatlan Gaudihoz.
Bámultam és sírtam, lenyűgözött az egész. Egy építész barátunk mesélt már Az Úton Gaudiról, a kisgyerekről, aki olyan borzalmas reumatikus fájdalmakkal küzdött, hogy csak késve mehetett iskolába, s morfint kellett adjanak neki a szülei. De a szenvedésen át valami különös kincset is kapott. Édesanyja a közeli szőlőkbe vitte "sétálni", járni tanulni, és szemlélődni tanította. Megtanította, hogy meglássa a csodát. A csodát a mindennapokban. Hogy hogyan bújnak ki a levelek, hogyan törik át a magok a maghéjakat, hogyan épül fel egy kalász, milyen szerkezete van a levendulavirágnak, hogyan nő a fű, a fa.... És sikerült. A gyermek meglátta, amit csak kevés halandó. Többet is tett: másoknak, sokaknak tette láthatóvá. Ott van ez az oszlopokban, a kagylókon, a virágokban. Ott a tornyokban, szobrokban. A fában, a kőben, az üvegben. Az élet a halott anyagban. Lenyűgöző! Az egész ámulatba ejtett, ahogy mindig ámulatba ejt annak csodája is, hogy míg halandók milliói járnak-kelnek ezen a bolygón, s tovatűnnek nyomtalanul, hogy van az, hogy időnként idevetődik egy, akinek magadatik, hogy ennyi minden csodát maga mögött hagyjon! Hogy van az, hogy Gaudi képes volt évtizedeken át gyártani a tervet, faragni az anyagot, építenia  makettet, szervezni a csapatokat, akik az álmot, a látást valósággá teszik. Hogy van az, hogy abban a templomban még ma is, a művész halála után majd egy évszázaddal! ott szorgoskodik egy elszánt csapat, s ma is építi, most is folytatja a munkát, a tervet. Elképesztő! Mikre képes az Isten egyetlen emberen keresztül!

Amikor megkérdezték, miért halad olyan lassan az építkezés azt válaszolta: "az én megrendelőmnek nem sürgős!" Egy japán szobrászművész, aki talán még ma is a templom építésén dolgozik így fogalmazott: „Ahhoz, hogy Gaudít megértsem, szobrai, és pompázatos építészeti remekműve mögé kellett látnom, amely több mint egy művészeti alkotás.” „... egyszer csak eljött a pillanat, amikor hirtelen megértettem, hogy nem Gaudít, a nagy építészt kell faggatnom, hanem ugyanabba az irányba kell néznem, amerre ő”. A Sagrada Familia hatásos épületével ugyanis Gaudínak nem az volt a célja, hogy saját magának állítson emlékművet, hanem sokkal inkább Isten dicsőségét helyezte előtérbe. Neki ajánlotta fel a munkáját, és ezáltal önmagára mint Isten egyik munkatársára tekintett.

S hogy így volt, talán nem mindennapi halála is mutatja. Egy villamos ütötte el. Mivel senki se ismerte, s ruházata és kinézete alapján nem tűnt módosabbnak, a szegényházba vitték, s ott ápolták még három napig. Csak halála után fedezték fel  : "De hisz ez Gaudi volt! A mester." Talán ha felismerik, tovább élhetett volna, s többet is megvalósít saját kezével. Talán. De mekkora csoda, hogy munkája által ma is él, mint ahogy élnek épületei is: templomok, paloták, házak, terek. S a Teremtő is képes életet adni általuk, mint a megtért japán szobrász esetében.