Időnként

Itthon ülök és várom, hogy együtt legyen a család. Hogy véget érjen minden szolgálat, minden program, minden feladat, hazajöjjön minden családtag, s hogy végre együtt lehessünk egy-két órát anélkül, hogy készülni kellene a következőkre, hogy kaput kellene nyitni egy bennrekedt autónak vagy épp errevetődött hajléktalannak.
Időnként szeretnék lenni csak úgy. Csak úgy mint minden normális ember. Aki magára zárja a házát, s ha van kedve kinyitja, ha van kedve nem. Aki eldönti otthon, hogy mikor megy imaházba, mert nem ott lakik belül. Aki lelkiismeret-furdalás nélkül lógathatja a lábát a nappalijában, s nem kell attól rettegnie, hogy meglátják, ha nem csillog a tükör a fürdőjében. Akinek az ajtaja nem hallatszik át, s nem kell abban a tudatban élnie, hogy ha akarja, ha nem bárki hallhatja minden konyhai beszélgetését anélkül, hogy ő tudna róla. Időnként ilyen egyszerű dolgokra vágyom. Időnként, amikor már nagyon hiányzik a magán élet.
Többnyire persze másként érzek, de időnként ... lennék csak úgy.