Megkönnyebbültem,
mikor az irodába visszaérve végre elsírhattam magam. Talán a Lőportál utcai
családok átmeneti otthonában élő afgán menekültjeink jelenléte, vagy az a
hamisítatlan harmadik világbeli közeg, ami a szobájukban megcsapott, talán az
évtizedes emlékek egy hatezer kilóméterre lévő nappaliból, ahol időnként
összeszorult a szívem, miközben a vonal túlsó felén egy magyarral beszéltem…
Nem tudom, mi miatt érintett így az első telefonbeszélgetés, de tény, hogy ma
se tudom rezzenéstelen arccal hallgatni a misszionáriust, aki odaátról, a
terepről beszél.
Az
elmúlt két hét majd mindennapján beszéltem Kamillával telefonon Sierra Leonba.
Az egész egy külügyes segéllyel indult. A magyar állam segélyéhez a
Szeretetszolgálat is csatlakozott ötezer dollárral. Volt róla szó, hogy valami
steril cuccokat veszünk majd belőle, miket aztán a külügy kijuttat az Ebola
által leginkább érintett országokba. A sajtótájékoztatón Sierra Leone is szóba
került, mint célország. Másnap Sanyi megkért, hogy kérdezzem meg Kamillát, mi a
helyzet vele és az övéivel.
Helyzet
persze volt. Titusz, a missziós lelkészük épp akkor tért vissza egy kisebb
segélykörútról. A rendelkezésükre álló forrásokból szappanokat, vödröket, és
rizst vittek a vidéki testvéreknek, s próbálták elmagyarázni a veszélyt és a
legfontosabb teendőket. A helyiek sajnos nem mindig értik, mi is történik
körülöttük. Hamar láttuk, hogy elkél a segítség, amit az első tervek szerint
Szenczy Sándor személyesen vitt volna ki Kamilláéknak. Brüsszelből még heti
egyszer repült egy gép Freetownba, s bár Makeni és a megye már több hete
karantén alatt van, sikerült egy meghívólevelet is szerezni - de végül a kilátásba helyezett több hetes karantén miatt
most meghiúsult a látogatás. A banki átutalással próbálkoztunk.
Szombaton levelet kaptam a
Tonko Limba-i baptista misszió vezetőjétől, Titus Kamarától is. A megrázó
írásban arról számolt be: szeptember huszadikán a közösség egyik elöljáróját
megfertőzte a vírus, és a férfi két nap múlva meghalt. A követező napon elhunyt
a felesége is, aki időközben szintén megfertőződött. Egy héttel később meghalt
a fiuk és a vezető anyósa, így két hét alatt a család négy tagját vitte el az
ebola. Egyik fiú és a kisebbik lánytestvér pedig karanténban vannak, összezárva
a biztosan fertőzöttekkel. A falu, ahol éltek, szintén le van zárva, a bent
rekedt emberek éheznek. A hétvégén egyébként egész Kambia körzetet karantén alá
helyezték a hatóságok, mert nagyon megemelkedett a fertőzöttek száma. „A
helyzet reménytelen, imádkozzatok értünk és azért, hogy ez a halálos kór ne
tegye tönkre az országot.” “Munkatársad az Úr szőlőjében”- zárta levelét Titusz
- ez újra szíven ütött, mert valóban ugyanannak a szőlőskertnek a munkatársai
vagyunk, csak épp most nekem a naposabb oldalon jutott a feladat. És ha már így
adódott, vajon teszek-e valamit azokért, gondolok-e néha azokra, akiket a
keményebb terepre vezényelt a Szőlősgazda?
A bank persze visszaküldte a
támogatást, más megoldás után kellett nézzünk. Levelezni nehézkes, mert veszélyes.
Kamillának csak a telefonján van nete – az internetkávézók körülményei meg nem
épp életbiztosítások egy ebola járvány kellős közepén. Hát telefonálgattunk. Egyik
nap felajánlottuk Kamillának, hogy jöjjön haza ő egy időre. “Köszönöm a
lehetőséget, – mondta – de inkább maradnék. Most költöztem egy biztonságosabb
lakásba. Ennek zárt udvara van, nem jöhet be bárki. Saját kutunk is van, amit
tudunk fertőtleníteni. És most szükség van rám.” Biztonság egy Ebola-járvány
közepén! Másnap meg azt újságolta, hogy egész éjjel ugattak a kutyák, mire
reggel kiderült, hogy egy fekete kobra jött be az udvarra. Kamilla nyolc éve
nem járt itthon. Egy huszonnégy éves rozzant, légkondi nélküli autóval járja a
falvakat, és leginkább azon aggódik, hogy mi lehet a sok közelmúltban megtért
fiatal testvérrel, akik az Ebola-veszélyen túl a kolerától, maláriától és a
karantén miatt mostmár az éhségtől is szenvednek. Tavaly egy három tantermes
iskolát építettek Makeniben. De a baptista iskola első tanéve örökre
emlékezetes marad, hisz hetek óta nincs már tanítás, s ki tudja hány gyerek ül
majd vissza azokba a padokba, ha visszatér az élet a normális kerékvágásba. Az
iskolában mostanság csak a gyülekezet találkozik. Mert egy új gyülekezetet is
indított Kamilla, ahol most úgy harmincan lehetnek. “A gyülekezetből is meghalt
egy testvérnő. A legrosszabb az volt, amikor kijött érte az Ebola-kocsi. Hogy
el se temethettük, el se búcsúzhatott tőle a család…”
“ -
Milyen most a helyzet?
- Nagyon, nagyon veszélyes,
mert az emberek nem értik, mi történik. Nincs változás, pedig szerintem
rengeteg fontos dolgot meg tudnának csinálni. Most mindenkinek takarítania
kellene, kimeszelni a kunyhóikat, kutakat kellene ásni, a meglevő kutakat
kellene mélyíteni. Feladat volna elég, pl. eltakarítani a szemetet, elásni, a
többit kihordani a településen kívülre. Ehhez képest a helyiek csak ülnek és
hallgatják a rádiót. Vagy ott vannak a szokásaik. Nagy temetési szertartásokat
tartanak 200-300 fővel, ami az adott helyzetben nagyon veszélyes, de nem adják
fel a szokásukat. Nehéz a gondolkodásukat megváltoztatni. A szegénység és az
éhezés is óriási probléma.
-
Mit jelent a karantén?
Az élelmiszereket ugyan
beengedik, de kifelé már nem vihetnek semmit, emiatt nagyon sokan nem tudják
eladni a terményeiket, ezért nincs pénzük. A kiskereskedők, akikből jópár van
errefelé, lassanként tönkremennek. Elterjedtek a csapos vödrök, otthon talán
inkább hordónak neveznénk, mert vezetékes víz sehol sincs. Ez a csapos megoldás
fontos lenne, mert így mindenki tudna kezet mosni, de nincs rá pénz. Amennyit
tudunk, segítünk. Ha van pénzünk, vödröket, fertőtlenítőszert, szappant veszünk
és viszünk az embereknek, meg rizst, hogy ne éhezzenek. De nagyon nehéz a
helyzet, és azt hiszem, ha nem dobnak piacra gyógyszert, elég kilátástalan is.”
– mesélte Kamilla az egyik magyar újságírónak.
