Pages

2014. február 1., szombat

Harcok nélkül nem lehetne?

Józsuét olvasom - meg Dávid életét a Sámuelből. Józsuénak nem mindennapi élet jutott. Mózes utódja. Honfoglalás. Csodás átkelés a Jordánon. Jerikó. Aj... Sokan egyetlen ilyen kalanddal beérnék egy életre. Ő meg átvészel reggel egy hatalmas ütközetet, délután meg másik két királyra és népre támad. Nem mintha ez lenne a passziója, de Isten ezt a feladatot szánja neki. A Mindenható az, aki utasítja a győztes ütközet után, hogy akkor most "hajrá, a következő, majd az azt követő". Józsué meg teszi, amit tennie kell.
De a Dávid sorsa se volt mentes a nehézségektől. Felkenetés után évtizedes üldöztetés, bújkálás, menekülés. Újabb menekülés. Ellene fordult a feleség, fiú, a... Harcok is akadtak. Saul idején, meg azután is. Izrael legnagyobb királya - s még a halálos ágyán is a trónutódlással zajgatják.
Győzelmes élet.
 Ki ne vágyna erre?
 Megvallod, "oszt" a tiéd. Hát nem?!
Jó lenne. Az ember annyira tudná szeretni, hogy oké, felkészül egy Jerikóra, engedelmes, legyőzi a majrét: egy nap, két nap... hét nap, csoda meg miegymás. Aztán egy életen át lehetne mesélni a jerikói élményeket. Úgy látom azonban, szembe kell nézni a ténnyel, hogy a csatákat újabb csaták követik. Ez alaphelyzet. Állapot. Enélkül nincs Ígéret földje, nincs "királyság".
Valamilyen szinten így él minden ember. Megvannak a harcai. Harcol valakiért/miért vagy valaki/mi ellen.
S ha már harcok, akkor remélem, hogy talán egy részük az Úr harcai lesznek.



2014. január 28., kedd

21 nap

Különös áldással indult ez az évünk. Karácsony után -egymástól függetlenül- arra jutottunk a Lalával, hogy egy hosszabb böjttel kellene kezdenünk az új évet. Korábban sose tettünk ilyet, s nem is terveztünk hasonlót, de most mindkettőnkben az a meggyőződés alakult ki, hogy egy dánieli böjtben keressük Istent január elején. 
Nagyon különleges és nagyszerű áldásokat kaptunk engedelmességünkért cserébe. 
Már a legelső este azt az ajándékot kaptuk, hogy Illés fiúnk átadta az életét Jézusnak. Éjjel az a fura és teljességgel rendhagyó ötletünk támadt, hogy odahívjuk magunkhoz aludni, mivel hallható volt, hogy hosszú ideje ébren múlassza az időt a fal túloldalán. Apa elaludt hamar, mi meg mindenfélékről társalogtunk a sötétben. Egyszer csak azzal állt elő a fiú, hogy "Anya, kérdezz tőlem bátran bármit, őszintén fogok felelni." Hirtelen semmi épkézláb nem jutott az eszembe, így kérdésre kérdéssel feleltem: "Ha három kívánságodat teljesítené, mit kérnél most Istentől?" "Hát ezen nem kell sokáig gondolkozzak, mert az előbb a szobámban épp ezen gondolkodtam. Hogy a mennybe kerüljek." "Tudod-e, hogy mi kell ahhoz, hogy a mennybe juss?" "Hogy Jézust az életembe hívjam." "Szeretnéd ezt megtenni? Netán most?" "Igen!"
A szavakat tett követte az imádság és beszélgetés után pedig sokáig nem tudott még izgalmában elaludni a fiú. A sötétben azt suttogta: "Mostmár jó. Mostmár mindenjó!"
És ez volt a három hetes böjt kezdete. Mindaz, amit személyesen kaptam Istentől, ahogy új nézőpontból láthattam meg magam és környezetem, elhívásom és feladataimat... sokszorosan kárpótolt az étel-italért. 

(Tudom, hogy az Ige azt mondja, hogy a böjtölésünk titokban történjen, s nem is áll szándékomban ezzel a bejegyzéssel magam/magunkat valami nagy szellemi embernek állítani be, mert nem vagyunk többek másoknál, nem számít más, csak a kegyelem... Egyetlen célom azzal, hogy megosztom ezt a bizonyságot, hogy a hozzám hasonlókat bátorítsam arra, hogy merjünk bátran kilépni komfortzónánkból, radikális döntésekkel és elhatározással keresni az Istent, mert az áldás nem marad el.)

2014. január 27., hétfő

Capa, ahogy még soha nem láttam

Szombat délelőtt múzeumba mentünk Lalával. Hónapok óta tervezgettem, hogy megnézem a Capa kiállítást a Nemzetiben. Bori el is hívott egyszer, csak hát épp aznap nem volt rá idő. S mivel a hétvégén végképp bezárt a tárlat, így a szombat reggel volt az utolsó esélyünk. A pesti utcák tíz körül üresen tátongtak, s kicsit szokatlan volt a téli reggel, de egyáltalán nem bántam meg, hogy előző éjjel vasaltam be a szombat délelőttre esedékes "házimunkát". Elképesztő volt belecsöppenni egy világháborúba, látni az amerikai ejtőernyősök arcát, mielőtt kiugranak a náci Németország fölött a bizonytalanba vagy a holland királynő önfeled örömét, ahogy a gyermekével gyermekként hintázik. Felfoghatatlan volt, hogy a pesti utcák házai, melyek nap mint nap körülölelnek mi mindent kellet már átéljenek, hogy tanúi a halálnak, az árulásnak, a pusztulásnak, a romokból előbújó életnek. Nagyszerű volt látni egy embert, aki magyarként vagy zsidóként, amerikaiként vagy egyszerűen csak emberként(?) egy világégés közepette is azon felülemelkedve, némileg távolmaradva, mégis a lehető legközelebbről szemlélte az eseményeket. Hogyan tudott ott lenni Mexikóban, miközben Európa lángokban állt? Hogy volt képes kiugrani egy amerikai gépből Németföldre a háború idején? Hogy fotózta a normandiai partraszállást testközelből? Hogy volt a hidegháború idején Oroszország ortodox templomaiban Steinbeckkel - vagy Idahoi vadászaton Hemmingway-vel? Ott volt Izrael alapításánál és a spanyol polgárháborúban. Mindezt negyven év alatt.
(A kiállítás után egy másik régi vágyam is teljesült: a Leves - ben ebédeltünk. )

2014. január 20., hétfő

... lángot a lélek

Szókapcsolat az (egyik?) legkedvesebb versemből. Mondjuk abban a versben nem ez az egyetlen zseniális szókapcsolat. Aki írta olyat tudott a magyar nyelvvel, amit előtte senki, s utána se sokan.
De most nem is róla akarok írni. Inkább arról a kis mindennapi csodáról, ami az elmúlt hónapokban áldásként érkezett az otthonunkba.
Tavasszal kezdődött. Azzal a felismeréssel, hogy ha a szolgálati lakásunk több szempontból nem praktikus (de erről majd máskor), s ha már leéltünk itt hét évet, s elképzelhető, hogy párat még le fogunk, s mivel amúgy meg ez az egyetlen életünk van itt a Föld nevű bolygón, akkor miért kellene sóvárogva ábrándoznunk egy élhetőbb lakásról, miért is ne vehetnénk a kezünkbe a dolgokat, s alakíthatnánk át ezt, ami adatott. A lényeg, hogy meghoztuk 2013 legjobb döntését, és átépítettük a földszintet. 
Az építkezés mellékterméke lett, hogy az új nappaliba beüzemeltünk egy kéményt és vettünk egy kályhát. Egy csodás kis fekete lemezkandallót, melynek üvegajtaján keresztül órákon át bámulhatjuk-és bámuljuk is!- a tüzet. 
És itt érkeztünk el a fent nevezett verssorhoz, mert ugye a lélek valami ősi vonzalom okán kötődik a lánghoz, a tűzhöz. Így vagyunk ezzel mi is. Esténként ülünk a kandalló előtt, hallgatjuk a fahasábok ropogását, és a lelkünk megtelik a láng melegével. Néha olyan kevés kell a boldogsághoz. 

2014. január 19., vasárnap

2013-ban olvastam

1. Demos Shakarian: A legboldogabb emberek a földön
2. Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
3. Max Lucado: Ahogy szeretni érdemes
4. Binka Bleier-Birgit Schilling: Háztatrási túlélőkönyv
5. Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
6. Philip Yancey: Mire megyünk Istennel?
7. Esterházy Péter: Javított kiadás
8. Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig
9. Stephen Paul Thomas: Gócpont
10. Nick Vujicic: Megállíthatatlanul
11. Suzanne Collins: Az Éhezők viadala
12. Suzanne Collins: A kiválasztott
13. Suzanne Collins: Futótűz
14. Joyce Meyer: Ne engedd, hogy az érzéseid irányítsanak
15. Yann Martel: Pi élete
16. Polcz Alaine: Asszony a fronton
17. Jentezen Franklin: Böjt - Újraélesítve
18. Esterházy Péter: A szív segédigéi
19. Stormie Omartian: A hit ereje - Hogyan szeressük gyermekeinket?
20. Polcz Alaine: Karácsonyi utazás
21. Francine Rivers: Megváltó szeretet
22. C.S.Lewis: Caspian herceg
23. C.S.Lewis: Az orszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
24. C.S.Lewis: A ló és kisgazdája

2014. január 11., szombat

A vakok látása - a látók vaksága

Csodás cipősdoboz időszakot tudhatunk magunk mögött. Csodás munkatársakkal és egy Csodatevő Istennel, aki az elmúlt hetekben sokféle jelét adta, hogy nem feledkezett el rólunk egy pillanatra sem.

Az átélt csodák legszebbikét a Vakok Iskolájában láttam. A (L)átható szeretet projektünk záró fejezeteként december 19-én száz vak kisgyereknek adtuk át a személyre szóló ajándékokat. A Nádor terem lenyűgöző volt, de szépségébe fájdalom is vegyült : ilyen látvány veszi körül őket, és a gyerekek nem látnak belőle semmit. Elkezdődött az ünnepség. Édesanyja a színpadra vezette Agárdi Szilvit, aki maga is vak. "Halleluja, helleluja..." - énekelte a vak lány a száz másik vaknak, s én az első könnycseppeket morzsolgattam. Mit érezhet Isten ezekben a pillanatokban? Mi történik körülöttünk? Mi van itt, Istenem?!
A gyerekek a névre szóló ajándékokat egyenként vették át. Tanáraik segítségével lassan, lassan kibotorkáltak a színpad elé. A neveket hallva az igazgatónő már súgta is nekem, milyen is lesz a kis megajándékozott. Ki az, akit majd lelkesen tapsolnak a többiek, ki az, aki azonnal kibontja ott elől a dobozt, ki az, aki az ikertestvérével együtt csoszog épp előre - két vak fiú, egyikük pár hete talált rá a halott apjára a szomszéd szobában. Tényleg elmondhatatlan, mennyi, mennyi szenvedés és emberi tragédia sűrűsödött össze abban a teremben - pedig az átlagéletkor nem volt valami magas.
Aztán egy srác, kinek nevét nagy ováció fogadta,  a cipősdoboz átvétele után csak nem ment a helyére. Megállt a többiekkel szemben, a magasba emelte ajándékát, és ezt kiabálta: "Nézzétek, mit kaptam!" Megint sírtam, sírtunk. Mert ugye a teremben ülő másik száz gyerek is...
Sokan siketvakok voltak. Se látás, se hallás. "Őket hogy tanítják?" - kérdeztem az igazgatót. "Valami itt-ott visszamarad. Öt százalék ebből, tíz százalék abból. Ez a szakmánk. Megtalálni, ami visszamaradt, s abból kiindulva építkezni."
Körbenéztem a teremben. Száz boldog gyerek. Némelyik nevelőjével összebújva. Ők a siketvakok. Segítőik egyenként a tenyerükbe jelelték: "Amit a kezedben tartasz, az egy ajándék neked."
"Ajándék: neked."
Ajándékot aznap nemcsak a gyerekek kaptak.

Karácsony volt. A gyülekezetben a Jézus születéséről szóló próféciákat olvastuk. Belegondoltam, mit érthetett a szavakból Mária vagy József annak idején...Pedig a világtörténelem egyik legfontosabb üzenete volt. És mit érthet a mi "bizonyságtételünkből" környezetünk?  Amikor őszinte lelkesedéssel győzködjük őket, hogy mindennél inkább Jézusra van szükségük.
"Nézzétek, mit kaptam!" - kiáltjuk nekik - miközben Isten dolgaira talán még teljesen vakok. Mi meg nagy buzgón magyarázzuk... Olyanok vagyunk, mint a vak kisfiú a színpad előtt.
Jobb lenne inkább a tenyerükbe jelelni. Leülni a másik mellé, megkeresni "ami visszamaradt", és kitartóan az értésére hozni, hogy az ajándék csak egy karnyújtásnyira van.

2013. július 19., péntek

Nem nyaralásunk második napja

Zsúfolt hónapok, hetek, ezer teendő között az ember sóvár szívvel reméli, hogy egyszer csak megérkezik majd a változás, a pihenés, a felhőtlen nyugalom. Messziről még úgy álmodja, átgondoltan, felkészülten vág majd neki az éves szabadságnak. Aztán ahogy közeledik a sebtiben kitűzött dátum, már csak abban bízik,  valahogy mégis összeállnak a csomagok, s nem marad itthon semmi nélkülözhetetlen. Autóba bekerül végül hálózsák, polifóm, fakanál vagy búzadara, naptej és kiskés, ij és gitár, könyv és cd, hörcsi a hűséges társ, a lázcsillapító és a körömvágóolló, no meg hat ember legszükségesebb ruhatára hidegre, melegre, sárra és ünnepre.
 Lényeg a lényeg: másképp álmodtuk az éves szabadságot, mint ahogy idén ránk talált. Egy szétvert lakás átalakítási munkálatainak közepén.
Éjfélkor még takarítgattuk a kitakarítahatatlan por és festéktengert. Másnap felkelni se volt erő a fáradtságtól, de hozzá kellett látni a csomagoláshoz, és elő kellett valahonnan varázsolni a dolgokainkat is, amiket magunkkal vittünk (volna) az erdélyi havasok közé.
 Délre összeálltak a csomagok, elkészültek a szendvicsek, s elindultunk - no még nem Székelyföldre, csak Velencére egy nagyobb autó után.
Kiállás, beállás, kipakolás, bepakolás. Indulás - az irodába, hisz meghatalmazás is kellene a kocsihoz. Egy-két futó teendő, s már száguldozunk is a találkozópont felé, aztán egy újabb felé, s úgy négy körül el is indulunk a határhoz.
Az autópályát elhagyva valaha volt életünk némely díszlete között közelítünk a román határ felé, mikoris valamiért átvillan az agyamon egy tíz évvel korábbi jelenet a gárdonyi okmányhivatalból, hogy akkor milyennek is gondoltam én 2013-at a távoli, ködős jövőben, mikor lejár majd az útlevelem. Némi nyugtalanság kerít hatalmába, mert bizonyos, hogy ez a 2003-as epizód júliusnál korábban kellett, hogy játszódjon. Érdeklődő kérdésemre -érvényes-e útlevelem - hites férjem csak hallgat. Fokozódó nyugtalanságom okán megkerülhetetlen kéréssel fordulok feléje, hogy olvassa fel nekem, milyen lejárati dátum található úti okmányomban.
Május - hangzik a kurta válasz.
S az évet nem kellett mondania ahhoz, hogy tudjam, most még korántsem nyaralunk.
- Hát a gyerekek?
- Borié érvényes!
- Van akinek lejárt?
- Sára.
- És még?
- Bálint... és Illés.

Személyi igazlovány! - jut eszembe a mentő ötlet. Már Bródy is megénekelte, eme okmány nagyszerűségét pár évtizeddel ezelőtt. Nosza, itt van-é a személyitek?
- Igen . - mutatja Sára.
- Nem - mondja Bálint.
S az Illésnek meg hogy is lenne!

Szóval kettő. Két lejárt okmánnyal kell próbálkoznunk - konstatáljuk abban a pillanatban, amikor már csak három autó választ el a román-magyar határőrpárostól.
- A szomszéd sávban nem is néznek bele - mondom.
- Állj át gyorsan! - kiáltja Lala.
De már késő. Megmagyarázhatatlan lenne a záróvonal átlépés egy autónyira a határőrőktől. Hát megadóan nyújtom az okmányokat a hölgynek, aki persze felfedezi a dátumot, s kedvesen közli, hogy hol is kanyarodhatunk vissza Magyarország felé. A helyileg illetékes okmányirodát javasolja, ahol egy ideiglenes személyit kérhetünk az Illésnek. A lényeg, hogy ne a papír legyen, mert az kevés, plasztik kártya kell mindenképp.
 Elköszönünk még a barátoktól, akik nélkülünk vágnak neki az erdélyi hegyeknek, s a 4-es úton araszolunk hazafelé - illetve még Velencén meg kell szerezzük a kapunyitót is, ami ugye a másik kocsiban maradt.
 Éjfélre újra itthon hajtjuk álomra fejeinket a félkész lakás festékgőzös szobáiban.

Álmosan, de reménnyel teli az ébredés.
Hármasunk az okmányiroda előtt várakozva várja a nyolcas nyitást.
Reményre jogosít a határőr határozott tanácsa. Az érzés mégis ambivalens, hisz ki látott már az okmányirodából kezében plasztikkártyával távozó állampolgárt. No de várunk türelmesen.
 A fényképzős néninél aztán kiderül, hogy valóban esélytelen kártyával távoznunk innen.

Hazatérünk. Hogyan tovább?
Erdély felé már csak egy kiskapunk maradt, a 24 órás útlevél negyvenkétezer forintért - ami nem kevés összeg tekintve a tegnapi hiábavaló határátkelési kísérletünk anyagi vonazatait is. De csak felhívom a Váci úti hivatalt - akkor is, ha a gondolattól is rosszul van már a család, hogy egy újabb napot az autóban az indulásra várakozva kell tölteniük.
A telefon nem válaszol. Lassan már ez se lep meg. Marad a kolléganő, aki tud egy másik számot. Azon aztán felvilágosítanak, hogy ma már semmiképp nem lenne passport. Hát elengedjük az utolsó esélyt is. Bori a Balatonra vonatozik, Sára-Bálint a városba sétál, mi meg nézzük a frissen meszelt szobánk falát, s élvezzük a nyaralás második napját.