Pages

2009. október 31., szombat

A mennyország gyermekei



Esti mozi Iránból.
Mindenkinek, akinek a film nemcsak Hollywood.
Egyszerű történet, nagyszerű értékek. Valami mélységesen emberi a szeretetről, a felelősségről és az összetartozásról.

Milyen jó lenne, ha a jólétből se veszne ki...

2009. október 28., szerda

Éjjel

Bangkok, taranzit, 02.53
Úton hazafelé. A BA business várójától két méterre, az ő wifijükön... Késik a gépünk Róma felé. Az olaszok tudhattak valamit, mert átírták a csatlakozásunkat pár napja a későbbi Bp-i járatra. Ha minden igaz, holnap ilyenkor már otthon leszünk.
Kb. 7 órája indultunk, s még előttünk áll vagy 22.
Ha Noiban túlsúlyos lett Á. csomagja. S mivel Bgk-ig fapadossal jöttünk, nem lehetett végig feladni a cuccot. Azaz Bangkokban vízumot kellett váltanunk, ki kellett csekkolnunk, kiszedni az összes cuccot, aztán két emelettel feljebb mindent újra visszafelé. Lala útlevele azonban februárban lejár - s mondtam én, hogy idefelé áldás volt, hogy kapott vízumot - kiszúrták, s most nem kapott. Itt kezdődött reptéri kalandunk. Lala benn, csomagja kinn. Nekünk ki kellett rohannunk, hogy meglegyenek a csomagok, neki benn kellett intézkednie. Jegyeink viszont egyben voltak.
Akadt egy aranyos bácsika, aki lemásolta jegyeink, így szétváltunk.
Kivándorlás. Csomagfelvétel. Persze már mindneki árkon-bokron túl, de megtaláltuk csomagjaink a szalag mellett a földön. Ki vette le? Nem tudni. Lényeg, hogy legalább őértük nem kellett küzdeni. Laláé is ott volt, így azt is begyűjtöttük, s kerestünk egy újabb ileltékes bácsit, mit is tegyünk mostmár még több túlsúllyal. Bácsi telefonált, s mondta, vigyük Laláé is. Kértük, adja írásba. Mondta, nem kell kínaiak tudni fogják (ChinaAir). Azért a nevét felírtuk. Cuccok fel. Irány a mozgólépcső. Az én kocsim épp rossz volt, így a lejtős mozgólépcsőn megindult előbb keresztbe, majd szép lassan lefelé. Áron elkapta. Cseréltünk. Negyediken megtaláltuk ROW S.-t. Kiderült, hogy ő nem a kínai emberünk, csak a szektor neve :P ahol csekkolni fogunk. Fogunk, mert gépünket kiírták késni. Gondoltam, akkor beszerzek némi innivalót. Á-val épp fagyizgatunk, s azt taglaljuk, hogy is szüntessük meg túlsúlyát, mikoris Air Asiás bácsi , akit még benn ismertünk meg, rohan felénk, hogy mit csinálunk itt, mindenki ránk vár. ????? Bácsi odacibál az amszterdami check in-hez. Nemakarunkamszterdambamenniiiiii!!!! Lalátakarjuk és Rómáááááát! Bácsi mondja, ne izguljunk, Róma lesz. S már pakolja is fel szép sorjában összes csomagunkat. Nem is nézik hány kilósak!!!! Küldik Pestig. Ha már ilyen protkósak lettünk, szólok, hogy akkor midenképp Lala mellé szóljon a beszállókártya. Telefon ide-oda. Még a pesti gépre is elintézik, aztán kedves bácsi visz magával immigrésön miegymás. Lalát keresik a vókitokisok, mert azt mondják, oda akarnak vinni, hoyg lássák egyesült a család.Átkísérnek mindenen, de Lala nincs ott, ahol szerintük lennie kellene. Nagyon édik. Megnyugtatom őket, hogy majd telefonon értekezünk. És valóban. Két perc múlva boldogan öleljük egymást a két óra távollét után.
Így esett, hogy nem unatkoztunk a várakozásban, hogy már benn voltunk, amikor a gép többi utasának még ki se nyitották a checkin-t, hogy nem is foglalkoztak a túlsúlyos csomagjainkkal.
Már csak röpke két óra, s ha nem írnak ki újabbb késést, indulunk is Róma felé.
Eltöltünk a gépen tizenkét órát. Rómában is párat. Újabb gépen kettőt. S amikor kiszállunk Pesten, már indulhatunk is az M7-es felé, hogy továbbbi másfél óra után hiánytalanul egyesülhessen kis családunk.

Bac Giang



Utolsó kör a városban. Bac Gaiang - Bagzán utcáin. Zöldségárusokat szerettem volna fotózni, de úgy tűnt, ma a virágpiac napja van. Nem baj, vettünk még egy s mást. Reméljük, megússzuk túlsúly nélkül. Hazafelé az utcán összefutottunk Laléák tollaslabda-partnerével. A tollaslabda itt egyébként nemzeti sport. Helyi klubokban űzik. Béla és Lala - nem kis feltűnést keltve - beneveztek az egyik este. Ők lettek a helyi látványosság. Eredetileg csak nézelődni mentek, ám a nyelvi nehézségek miatt, egy aprócska félreértés folytán betették őket a helyi profik közé. Persze másnap este már új partnereket kaptak. Hazafelé a sarkon újra összefutottunk a tollaslabda-emebrrel. Épp egy utcai büfésnél sörözgetett, s meghívott egy vietnámi redbull-ra. A hasispipát is felajánlotta :) Pizsamás nőket sajnos nem sikerült már fotóznom :( Pedig az még egy látvány! Rendesen pizsamában járkálnak az asszonyok. Pamutban és csipkésben, kinek épp milyen van. Bár úgy látom, inkább az esti órákban kapják magukra. Kati azt mondja, szabadidő ruha gyanánt hordják. Rém vicces, ahogy pizsiben motoroznak vagy karonfogva vonulnak a nők az utcán.

2009. október 26., hétfő

Ha Long Bay




Kedves Naplóm!
Életem sok pillanatát szívesem vésem (pötyögöm)lapjaidra, mert annyi mindenért lehetek hálás. Kis dolgok és nagy dolgok. Mindennaposak és rendkívüliek. Érzések, élmények, szavak, gondolatok... ezerféle hatás és benyomás. De most kicsit zavarban vagyok, kedves naplóm. Hogyan is tudnám átadni neked, amit az elmúlt napokban láttam? A próbálkozás is szentségtörés tán. De ismersz, azért meg fogom próbálni.

Vietnám, az Vietnám. Minden nappal szebb és különlegesebb. Az ékei, az étkei. A vizei, a földjei. Tudtam, vannak helyei mik még annál is azabbak.
Ilyen Ha Long Bay. A leszálló sárkányok öble.

Láttam képeken, filmjelentekben. Olvastam, a világörökség része. Ám, tudod... Bámulod az autóból a csodaszép földeket. A banánligeteket, licsifákat, s a távolban egyszer csak előbukkannak a hegyek. És jönnek, és nőnek, és nem akármilyenek, nem mint a Bakony vagy a Mecsek hegyhátai. Különleges smaragdzöld kúpok, miket egyszer Malawiban láttam - hasonlót otthon csak a Balatonfelvidéken. Tátika. Somló. Szigliget. Fakózöld és szürkés kistestvérei a viet-hegyeknek. Pedig benneteket is szeretlek, mióta először megláttalak.
Viet-hegyek és viet-fák. Viet-nám. Viet-tenger. Pálmasorral, leánderekkel szegélyezett út jelzi, közeledünk. Tenger és hegyek. Hegyek a tengerben. De ma még nem megyünk olyan közel. Ma csak a szálloda medencéjéből csodáljuk a tenger kékjét, a tarajos dzsunkák sárga vitorláit, a pálmasort, s a kicsik önfeledt játékát. Szobánkban örvendezünk az égnek, a kéknek, a sok-sok szépnek, s hogy mindennek a csodának a részesei lehetünk. Az étteremben épp japán szusi-vacsora, amire Lala évek óta vágyott. Reggel irány a kikötő.

A reggel kicsit borús, kicsit ködös. Ezer dzsunka közt lelünk rá a miénkre. Két szintes. Alul padok és asztalok. Felül néhány gyékény, ami egész jó szolgálatot tesz pár óra múlva a pihenni vágyóknak. Beszállunk. Kihajózunk. Apró lélekvesztőn közelít egy család. Apa hátul navigál, kisgyerek a hálószobát jelentő ponyva alól les ki, anya csecsemőjét szoptatja, közben ponyva tetején lévő gyümölcsöket kínálja eladásra. Egy család élni akar. Viet valóság. Másik ladikról nagyobb gyerek ugrik fel a nagy hajóra. Tarzanos ügyességgel függeszkedik ablaktól ablakig a hajó külsején, hogy néhány banánt eladjon a döbbent turistáknak. Apja csak később közelít újra a ladikkal. Egy célzott ugrás, s a Bálint-korú fiú ismét "hazatért".
Hajók ritkulnak. Hajózunk kifelé. A ködből nesztelen úszik elő a leszálló sárkány első smaragd-gyöngye. Majd még egy, és még egy. Kicsit kísérteties. Már, már Johnny Deep felbukkanását várod a következő szikla mögül - vagy csak túl sok kincskeresős-kalózosat játszottál tegnap Benedekkel a szállodai medencében? Mintha tisztulna az ég. A szigetek is sűrűsödnek. Dzsunka besiklik az első öbölbe. Kívül körös-körül hatalmas hegyek. Belül ámulatba zuhant apró emberi teremtményei a Mindenhatónak. Hogy is írta Arany? "Szó benn akad, hang fennakad, lehellet megszegik..." Az ősz bárd ezúttal persze elmaradt. S a hasonlat se helytálló. Már nem a balladai félhományban, sokkal inkább egy távol-keleti mese színhelyén járunk.

Újabb öböl. Nem lakatlan és nem sziget. Lakói úszó kalyibáknak élnek. Kagylókkal, halakkal, rákokkal kereskednek. Hogy is mondja mindig Filó mama? Tengeri herebere. Hát, itt mindenféle tengeri herebere megtalálható! A kalyibákban élő halászok kártyázással múlatják az időt, míg a következő vevő érkezik.
Ahogy fabárkánk tovasiklik további szigeteket felfedezendő örömmel nyugtázzuk, magunk mögött hagytuk a turisták hadát. Kis hajónk már magányosan suhan a hatalmas sziklák között. Az ember minden érzékével érezni akarja ezt a csodát. És bezárni az agyba,a szívbe. És magával vinni a hétköznapokba, a szürke szmogba, a latyakos őszbe, a csontig hatoló téli szélbe, az éles városi zajba, a rohanásba. Elvinni ezt a percet, amikor csak nézed a zöld vizet lenn és hegyet fenn, és a magasban vitorlázó sasokat. "Sasként szárnyalni..." Még ez is. Kis sziget, nagy sziget. Íves és csúcsos. Bálna alakú és csipkés szegélyű. Turistákkal teli - na oda nem kötünk ki. Inkább egy üresre. Lábad a parti homokba süpped. Szemed exponál. Pillangók. Fekete-fehérek és sárgák, akárcsak a Mauritio Babilonia körül repkedők. Ennyi mindent tán befogadni is képtelen a halandó, ki éltében először fürdik októberben a tengerben. A Dél-Kínai-tengerben.
Majd újra hajóra száll, hogy lássa a többi szigetet is.
Hány mellett suhantunk el az elmúlt pár óróban? Mert órák óta hajózunk a sárkány smaragdgyöngyei között. Apropó, gyöngy. Gyöngysorok és gyöngyhalászok. Az egyik öbölben gyöngyhalászok halásszák gyöngyeik. Lassan visszafordulunk a civilizáció felé. A fedélzeten szívjuk magunkba a tenger illatát. A nap is egyre alacsonyabban süt. Szürküllik, mire a kikötő feltűnik a láthatáron. Előbb még furcsa, kopott teherhajók keresztezik a horizontot. Majd szemből halászhajók hada közeledik gyors tempóban. Óriási csápjaikkal olyanok, akár a mesebeli ellenséges sáskasereg. Mögöttünk a Halong-öböl. Oda sietnek az éj beállta előtt.

Kedves Naplóm, nem tudom mivel is zárhatnám. Kellene valami frappáns, bölcs vagy eredeti. Közben tudom, a gondolat is ostobaság, hogy bármt is hozzátegyen a halandó a nem mindennapi csodához, miben része lehetett...

2009. október 23., péntek

Vietnám


Emlékszem a hetedikes föcikönyv teraszos rizsföldet ábrázoló fekete-fehér fotójára. A gimiből Graham Green-es korszakom Saigonba "bonyolódott" csendes amerikaijára. A fősulis évek alatti vietnámos filmekre.
Tetszett ez a különös, távoli világ. Nem is reméltem, hogy egy nap majd magam is meglátom.

Milyen élőben?
Egy rész Vietnám, ahogy a könyvekből, filmekből képzeled.
A zöld és a sárga sokféle árnyalatában váltakozó rizsföldek, melyeket csillogó vízfelületek szabdalnak. A földeken, a vizekben vizibivajok. A keskeny kis töltéseken rizskalapban, hatalmas málhákkal megrakott kerékpárjaikon egyensúlyozó földművesek. A települések körül, s a házak között, az udvarokban mindenfelé dús növényzet. Banánliget és trópusi fák. A városokban a biciklit felváltotta a kismotor, a rizskalapot a bukósisak. De az elképzelhetetlen tömegű kétkerekűek hada ma is oly intenzíven zúdul át Hanoi utcáin, ahogy azt a filmeken láttuk.

Egy rész francia kolónia. A gyarmatok világából itt rekedt hangulat. Kicsit valami észak-afrikaihoz hasonló abban az értelemben, hogy a levegőben még ma is érzik a valaha volt francia gyarmat. Mégis egészen más, mert vietnámi. Egymáshoz szorosan lapuló magas, keskeny házak. Sötétbe vesző sikátorok. Itt-ott hatalmas trópusi fák gyökereivel borított kapuk. Elképesztő kábelrengeteg a buja növényzetbe elképesztő módon ágyazódva. Egymást érő boltok, előttük utcai kifőzdék apró műanyag székekkel. Fűszeres ételek illata. Sült banán, sült hús, tészták, tavaszi tekercs.

Egy rész Ázsia, a mi mongolos ázsiánk. Az európai fül számára megtanulhatatlannak hangzó nyelv. Máról holnapra élő emberek. Arcuk előtt maszkot viselők. Hihetetlen elszánt utcai árusok a legváltozatosabb kínálattal a legelképesztőbb módon felszerelve. Egyenetlen járdák. Sohase volt közlekedési morál. Eszeveszetten dudáló autók, cikázó motorosok és gyalogosként életveszélyes manőverekkel tarkított átkelések. A tévében koreai szappanoperák. A boltokban időnként ismerős termékek. Zsebszámológépeikkel kommunikáló eladólányok. Piros, fehér, kék csíkos műanyagponyvákkal fedett piaci standok. Világoskék és fakó-rózsaszín fröccs-öntött áruk tömege. Mutogatós taxisutazás.

S egy csepp gyerekkorunk átideologizált mindennapjaiból. Világoskék, szürke egyenruhás bácsik. A gyerekeken fehér ing, sötét alj, s nyakukban az elmaradhatatlan piros nyakkendő. Az utcákon, a középületeken hatalmas tacepaókon a dolgozó népért fáradozó fontos férfiak fotói. Az utak mentén középen sárga ötágú csillaggal tarkított vörös zászlókat lenget a szél. A kisváros minden utcasarkán kora reggel (naggggyon korán reggel) rekedtes hangszórókból szól a mozgalmi induló. S hogy keretesen záruljon a nap, nincs ez másként este se.

Vietnám, ahogy én láttam.

Gondolatok a bűnről

"A kereszténység nem azt tanítja, hogy a látszat ellenére szívünk mélyén mindnyájan gyilkosok, rablók, szélhámosok vagy perverzek vagyunk, nem azt tanítja, hogy teljes mértékben romlottak vagyunk, legalábbis nem abban az értelemben, hogy teljességgel képtelenek volnánk jót akarni vagy érezni. Az igazság ennél sokkal árnyaltabb és mélyebb. Amikor a legjobbnak látjuk magunkat, éppen akkor a legláthatóbb rajtunk a büszkeség, az önközpontúság kemény páncélja, amely legjobb tetteinket is elcsúfítja és legszebb élményeinket is megmételyezi. Ezerféleképp megnyilvánulhat: a barátságot megkeserítő féltékenységben, sikereink fölött érzett hiú tetszelgésünkben, szerelmünk bujaságba való átfordulásában, a mások erőfeszítéseit lekicsinylő rosszindulatunkban, véleményünk saját érdekeinknek megfelelő alakításában, a hízelgő szavak hallatán érzett örömünkben és a szemrehányás miatt érzett sértettségünkben, a soha meg nem valósított, ám büszkén vállalt ideológiáink hangoztatásában."
Malcolm Muggeridge

2009. október 21., szerda

Bangkok, tranzit 2. - Az áldásról



Hát akkor, Bangkok.
Meglátogattuk egy barátunkat.
S tegnap épp arra kért, írjam meg neki, miért is éreztem áldottnak azt a néhány órát.

"És ... segíts ... nem értem én ezt.
... olyan jó lenne ha leírnád mitől érezted áldottnak ... - én is jól éreztem magam , és lehet ,h. csak nekem van az áldottság felé torz várakozásom - lehet ,h. annyi elég ,h. jól éreztem magam veletek ? ... és örömmel töltött volna ha még tudtok maradni ... tényleg nem tom ..."

Hát ezért:

"Kérdezted az áldást.
Én ilyen egyszerűen gondolom. Az áldást nemcsak valami emelkedett szellemi dolognak élem meg. Nekem az az áldás, amikor érzem, hogy abban amit teszek ott van az Isten. Ott van, mert minden összepasszol. Ott van, mert 5 perc alatt ingyen vízumhoz jutunk, s csak visszafelé fedezik fel Lala nemsokára lejárós útlevelét. Mert találkozunk, mert láthatjuk hol éltek, mert megpihenhetünk, s a világ távoli zugában egy hatalmas városrengetegben is van egy hely, ahol az épp szükséges pár órára otthon érezhetjük magunkat. Áldottak vagyunk, mert láthatjuk a várost is. Mert egyszer csak odacsöppenünk ahová mások annyi energia és szervezés árán, mi pedig benézünk és ott vannak a csodaszép kis aranypaloták, és a nap süt, és az ég kék, és minden gyönyörű, és mezítláb sétálhatsz a langyos kövön és ülhetsz egy buddhista szentélyben a földön Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét dicsérve. Meg a cuki kis rózsaszín taxiban, amiből menetközben ki lehet ugrani egy kókusztejért. S aztán még egy thai ebéd egy kellemes kis thai étteremben. Körülötted egy csodaszép kert, az asztalon a jobbnál jobb kaják, és jól esőt beszélgethetsz, lehetsz csak úgy. S végül még a B.-t is láthatod. Mindezt fél napban. Két repülőút között. Bankok, tranzit. Hát mi ez, ha nem áldás?"

2009. október 20., kedd

Bangkok, tranzit

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hétvége. Ami persze egy péntekkel kezdődött. Péntek délutánnal, és egy ifikonfival Fehérváron. De ezt megelőzően azért még délelőtt is történt ez, az. Például kiderült, hogy a tervezettnél kicsit korábban, vasárnap kora reggel indulunk majd Vietnámba. Így ez a hétvége nemcsak a konfi miatt volt kicsit másabb, mint a többi. Izgalmas volt, hogy mennyien leszünk, beférünk-e majd a nagyterembe, kis termekbe... s főleg, hogy ott lesz-e majd Ő is, aki nélkül az egésznek nem sok értelme lett volna. Ott volt. S bár a szombat estét már a pakolással kellett töltsem, s csak a nappaliból hallottam a dicsőítést, a fiatalok reagálásait... ott a falon túl is olyan erősen lehetett érezni Isten jelenlétét, hogy ki kellett szaladnom az előtérbe. És milyen jó hogy kijöttem! Mert így láthattam egy fantasztikus pantomimot. Néztem és a könnyeimen át csodáltam az Istent, hogy mennyiféle tálentumot is osztott szét közöttünk. Hogy micsoda zenészek, milyen kreatív emberek, milyen lelkes fiatalok és milyen segítőkész felnőttek, micsoda ebédek és vacsorák, milyen sokféle program, hány meg hány szállásadó és mennyi telefonhívás. Szóval, köszönöm Istenem, megint és még mindig, hogy közelről láthatom a te munkádat. Aztán pakolás és szervezkedés. S éjjel még aludtunk is vagy négy órát. Hajnalban megint sikerült kizárnunk magunkat, így a bőröndjeinkkel közös kapunátugrással indult a harminchat órás utazás. Rómán és Bangkokon át Vietnámba.
Bangkokról pedig majd máskor...

2009. október 16., péntek

Isiségek


Illéssel esténként Paddington mackó történeteit olvassuk. Paddington a legsötétebb Peruból emigrált Londonba, s aranyos kis történetein kívül Tandori Dezső fordításának köszönhetően a nyelvezete is fantasztikus és különleges. "Legalább egy csomó új szókat tanulok megint." - mondta fiam az első este után. S valóban minden oldalon többször leállít, s kérdezget: " az mi hogy...". Ma este a "lift nevű mozgó szekrényen" nevetett. S az alvajáró szó hallatán felvetette, hogy "olyan nincs is, hogy alvajáró!" Majd ellenkező válaszom hallatán ki is próbálta, milyen lehet alva járni. S az "imád" kapcsán pedig megjegyezte, hogy "nem értem, az emberek miért mondják mindenre ezt, pedig csak Istent imádjuk." Na itt kezdődött kitérőnk a hívők és nem hívők témakör felé. Kérte, nevezzek meg olyan ismerőst, aki nem hívő. Hát mondom, a gyüliben szinte mindenki hívő , az oviban is többségében ugye azok. Erre Illés félbeszakít: "nem, nem. az oviban vannak olyanok, akik nem állnak meg a szőnyeg szélééén!" Értetlenségemet látva felvilágosított, hogy ugye óvónéni is szokta mondani, hogy aki ilyen engedetlen, annak biztos nem lakik az Úr Jézus a szívében. Gondoltam, tegyünk egy kis kitérőt ezirányban. "Illés, és ate szívedben ott lakik az Úr Jézus?" "Háááát persze!" "Behívtad már a szívedbe?" "Hogyne." "És mikor hívtad őt a szívedbe?" "Mikor? Mikor? Hát abban a percben, amikor megszülettem!" - közölte magabiztosan.

Ajjjajhajam

azaz:
Ajjaj, a hajam.

Kora reggel fodrásznál voltam.
Nem kellett volna.
Általában megbízom a fodrászomban. Most is teljes bizalommal mondtam neki, hogy tekintettel a tényre, hogy kéthavi távollétem alatt egészen megnőtt a hajam, s hogy már jó lenne változtatni rajta, mi lenne ha olyanra csinálná, mint eggyel korábban. S ő mondta, hogy menni fog. Ok.
Aztán már menetközben látszott, hogy kicsit más lesz, mint gondoltam, de mondom, kicsire nem adunk, ha kicsit béna a színe, hát olyan, amilyen. Később a vágásnál feltűnt nekem, hogy minek is használja a gépet a tarkómon, ha most ugye hosszabb lesz mint előzőleg. Na de én bízom benne, így szilárdan hittem, a végeredmény úgyis jó lesz. Hát nem lett. Ott helyben a fodrászatban jelenlévő öt másik hölgy, két fordász és egy úr jelenlétében szépen nyilvánosan el is bőgtem magam. Merthogy a felső kétharmada még egészen jó lett, csak épp alul olyan, mint ha átrobogott volna egy fűnyíró a fejemen. Fodrász vígasztalni próbált, majd felajánlotta, hogy kiszárítja mittomén. De mivel szerény számításaim szerint a hosszán már a szárítás se segített volna, s mivel gyorsan szerettem volna már hazamenni, s elbújni a világ elől, hát mondtam, hogy ha azt mondja jó, én elhiszem.
Otthon.
Lala szerint jó. De persze ő mindig kímél.
Sára már kevésbé volt kíméletes.
Bálint, az őszinteség bajnoka. "Nahát anya! Milyen a hajad?" "Milyen?" "Hááát. Nem egészen rossz. De jónak nem jó."
Ifikonfi lévén ajtónk előtt százak. Ajtón kilépvén arcokon döbbent csend. Aztán megjegyzik: "Jó a hajad."
S ezen a ponton kissé hosszúra sikeredett hajászati beszámolóm el is érkezett lényegi mondandójához. Holnap ugyanis ki kell álljak a gyüliben a tömeg elé, tehát a netfüggőknek (kik ma este vagy holnap reggel még a konfi és a vendégeik ellenére is ránéznek a netre) innen üzenem, hogy:
Kedves Barátom, Testvérem, Ismerősöm!
Nem jó a hajam. Nekem se tetszik. Úgyhogy nem kell megdicsérni, mert akkor magyarázkodni fogok. Nem beszélve arról, hogy eszembe jut, hogy nemjóahajaaaaam...

2009. október 13., kedd

Párizsba szökött, hozzánk inkább betört


Mármint az ősz.
Párizsba nesztelen suhanva szökött be anno, hozzánk az éjjel nagyon is észrevehetően rontott be. Mondhatni ránktört. Robajjal, zajjal, hideggel. A teraszon felborítva minden szárítót. A konyhából kisöpörve a meleget. Az előtérbe besöpörve egy csomó levelet és szemetet. A szüretet is elhozta a drága. Indulás előtt az előkertben futtában még begyűjtöttem a bokrokról, földről, fákról a "termést". A termés most nem más volt, mint a szárítókról önálló életre kelt apróbb ruhadarabjaink színes kavalkádja.
A vonat is késett. No persze ez nem oly ritka, s nem is meglepő jelenség mostanság a Magyar Államvasútak ezen szakaszán. Dehát most eleve sokat késett, s azt is bemondták, hogy a viharos időjárás miatt életbe léptetett sebességkorlátozás miatt késik. Namármost a tó mellett eleve úgy le van korlátozva, hogy további korlátozások szinte már elképzelhetetlenek. Így hamarjában visszaváltottam a jegyemet, s visszatértem a "ma autóval megyek dolgozni" verzióhoz. Ami vihar ide, vihar oda, sikerült is. A pályán időnként furcsán imbolygott a jármű, de a városban már alig volt érezhető a vidéki vihar.
Holnap állítólag már télies időjárás várható.
Ha ez, s a hószállingózás igaz, akkor idén elég rövid volt az ősz.Nemhogy beszökött, inkább átszáguldott.

2009. október 12., hétfő

Viet-nász

Először az esőre fogtam, hogy sehol egy szabad parkolóhely a követség közelében. Később feltűnt, hogy mindenfelé piros masnikkal díszített autók próbálnak beparkolni a legextrémebb helyekre. Akár egy lakodalmas forgatag. És az is volt. Hétfő délelőtt a budapesti vietnámi nagykövetségen. Sok, sok ünneplőbe öltözött vietnámi család tolongott az ajtóban. Az emeleti nagyteremben világítottak a kristálycsillárok, de az alagsori fogadószobában már nyugalom fogadott. Álltunk és vártunk, míg ügyeink intézendő sorra kerültünk. Épp a papírokat rendezgetem elmélyülten, s alkuszunk az ügyintézővel, hogy nem szerda tizenöt, inkább péntek tíz...mikoris felnézve azt látom, hogy az ügyintézői pult túloldalán ott áll két nagy kamera, amolyan tévés, s épp felvételt készítenek. Gondoltam, álmodom. Követség. Vízumok. Esküvő. És még a média is. De nem álom volt. A következő másodpercben egy full menyasszonyiruhás, full vietnámi vőlegény-menyasszony ifjúpár tolult mellém az alagsori konzuli iroda pultjához. A beáramló - gondolom- viet-násznép közben mindenféle magyarázatnélkül kisodort az előtérbe. Az útlevelek! A papírjaink! Mind a pulton maradtak. De nem tartott sokáig a furcsa jelenés. Kb. fél perc elteltével a beözönlött tömeg már özönlött is kifelé. Csokrostól. Fotóstól. Kamerástól. Menyasszonyostól. S mi újra visszacsöppenhettünk a hétfő délelőtti ügyintézős világba. Sok kis ünneplőbe ölötözött vietnámi közül. Itt Budapesten.

2009. október 11., vasárnap

Október


Október.
Illés számára ez a hétköznapi szó különleges jeletéssel bírt az utóbbi időben. Bárhol, bármilyen összefüggésben hallotta, odafutott hozzám, megszorította a kezemet és halkan súgta: "Hallottad anya? Október!!!" Mert az október hónapot fél éve várja októberi születésnapja miatt. Számára az október nem több és nem kevesebb, mint az ő személyes ünnepe. Valami, ami róla szól.
Amikor eljött október elseje, nagy izgalommal készülődött, hogy mi is fog történni egy ilyen csodás októberi napon. Nem tudom mit értett meg, de október előrehaladtával már nem minden alkalommal csillant fel a szeme, ha szóba került e név. Ma ellenben izgatottan ébredt. Bár szülinapja október 19-re esik, mivel a mai vasárnap volt az, amikor viszonylag nyugodt családi körben megünnepelhettük őt, így ma volt a napja, hogy beköszöntsön hozzánk a nagybetűs OKTÓBER.
Az első istentisztelet után felvetette nekem, hogy kivételesen nem lehetne-e előbbre hozni az ebédet, a két istentisztelet közé.
Aztán a torta miatt aggódott. Mivel tegnap Törökszentmiklóson voltam egy női csendesnapon, ő kikombinálta, hogy valószínűleg nem sikerült még beszerezni a tortát. Amikor délelőtt beborult, s eleredt kicsit az eső, kétségbeesetten mondta: "most így nem tudsz elmenni tortáért, láttam, hogy az udvaron az autód elé álltak, autóval nem mehetsz, s ha esik, gyalog se tudsz tortáért menni. szegény anya, sütnöd kell!" Aztán az ajándék miatt is aggódott. Csütörtök este látogatást tettünk kettesben a játékboltban, hogy megnézzük a kínálatot. Nagyon megtetszett neki egy autópálya, s szerette volna hogy azonnal megvegyünk "nehogy más vegye meg". Később azt kérdezte: "Mennyibe kerül az a játék? Drága volt?". Hát kicsit - mondtam. "az jó ha drága, legalább senki nem fogja megvenni!"
Végül elérkezett az ünnepi ebéd. Torta is lett. S az ajándék is a várakozásnak megfelelő.
Boldog születésnapot Illés!!!

2009. október 9., péntek

Oktatás

A neten olvastam:

Elemi iskola, 1915:
A gazda elad egy zsák krumplit 6 koronáért.
A termelési költség 4 korona.
Számold ki a gazda hasznát!

Általános iskola, 1980:
Az ABC-ben kapható egy zsák burgonya 21.- Ft-ért.
Ennek az előállítási költsége 18 Ft 70 fillér.
Számold ki, mennyi a szocialista állam haszna egy zsák burgonyán.

Általános iskola, 2009:
Egy agrárközgazdász elad egy adott halmaz subterrain solanum tuberosumot egy adott halmaz pénzért (=G).
G számossága 50.
A G=g elemei számára g=G azonosság érvényes.
A termelési költségek (=H) halmaza 10 elemmel kisebb számosság, mint a G halmaza.
Számítsa ki a H halmaz, mint a G részhalmazának a képét, és adja meg az X megoldási halmazt a következő kérdéshez:
Mekkora a nyereséghalmaz számossága?
Számológép használata nem megengedett!

Waldorf-iskola, 2009
Rajzolj le egy zsák krumplit, és énekelj hozzá egy dalt!

Nemzetközi iskola, USA, 2009
Egy farmer elad egy zsák krumplit 50 dollárért, az előállítási költség 40 dollár, ebből következően a nyereség 10 dollár.
Húzd alá a „krumpli” szót és legalább 15 más kultúrkörből származó iskolatársaddal beszélgess róla!
A fegyver használata nem megengedett!

Láss, ne csak nézz


...mert nézni annyi mindent nézünk, de mi az, amit mögötte látunk is?
Nézünk dolgokat, mert ezt nézetik velünk. De kinek az érdeke, hogy pl. a tv-n keresztül folyamatosan árassza ránk a szemetet, a felszínességet, az értéktelen maszlagot? Pár hete visszhangzik bennem egy megjegyzés: "Hogy lehet az, hogy míg a Tudományos Akadémia elnökét csak öt percet látom egy évben a tévében, addig a Győzikét ötezer percben!!!!?" Hát valóban erre van igény? Mert ha igen, akkor nagyon komoly a baj.
Tény, hogy időnként harmincegynéhány csatornából se talál értelmes néznivalót az ember. S ahogy jobban belegondolok, még a tudományosnak vélt csatornáinkon is sokszor nem megy más, mint áltudomány ( ld. városi legendák, Állítólag..). De legalább ez még nézhető.
S hogy miért is írok most erről? Mert épp tegnap olvastam az egyik lapban egy cikket a tévésztárokról és a teljesítményekről. Míg pár évtizede olyan emberek jelentek meg otthonaink képernyőin, mint Öveges professzor, a Kossuth-díjas fizika tanár vagy Ranschburg Jenő, Montágh Imre... sorolhatnám, addig ma már sztárrá válhat bárki azzal is, hogy összedob egy vacsorát.

Furcsa, hogy míg a tudomány, a technika soha nem látott módon fejlődik, s a "modern ember" abba a tévhitbe ringatja magát, hogy okosabb lett, messzebb jutott elődeinél, addig a valóságban milliók táplálkoznak napról napra valami olyannal, mire valószínűleg nem lennénk büszkék, ha kordokumentumként fennmaradna rólunk az utókornak.

S akkor még nem beszéltünk arról, hogy mivel "etetik" gyermekeinket.... persze, ha hagyjuk.

2009. október 7., szerda

Bocs, hogy szólok...


Hazafelé megálltam tankolni a pálya mellett egy kútnál. Automatikusan leemeltem a benzincsövet, s már csorgott is az anyag a tankba. A másik kúttól odakiálltott egy benzikutas: "Asszonyom, hé, benzint tankol a dízel kocsiba!" Még időben, mert egy teletankolással megoldható volt a dolog. A kocsinak se lett baja, a benzin se veszett kárba. Ahogy jövök kifelé kedvesen odaszól a kutas: "Ne haragudjon már asszonyom, hogy átkiáltottam, de hirtelen láttam és..." "Dehogy haragszom! Hálás köszönet, hogy észrevette és szólt." S ha kiáltani kellett ahhoz, hogy meghalljam, hát enyém a szerencse, hogy rámkiáltott.

Miért is kért bocsánatot? Töprengtem az autóban. Persze! Nem mindenki veszi jónéven, ha figyelmeztetik. Sokan rohannak inkább tovább vesztükre, mint beismerjék, igaza van a figyelmeztetőnek. Mások egyenesen felháborítónak találják, hogy az életükbe avatkoznak. Pedig egy időben elfogadott figylemeztetés nagyobb kártól ment meg. Egyszerűbb lenne belátni tévedésünk, mint menni saját fejünk után, s tovább növelni a veszteséget. Persze egy intés, figyelmeztetés elfogadásához alázat kell. S ahhoz hogy szólj, bátorság.

"A tanács megfogadásában bölcsesség van." Pb. 13:10.

2009. október 6., kedd

Apró örömök

Apró kezet szorongatva ballagni az őszben. Hallani a száraz levelek gyengéd roppanását a talpad alatt. Mélyet szippantani a keserédes levegőből. Egy évre magadba raktározni a pusztulásában is pompás természet színeit.
"Anya, neked mi a legjobb?" "Nekem most ez a pillanat, ahogy itt állunk a gesztenyefa alatt."

Ruhákat próbálni egy fárasztó nap után valami késő esti órában egy üres boltban. Megtalálni a tökéletes darabot, amit a másik keresett, miközben egyikünk se tudta, mit is keres. Örülni egymás örömének. S a fáradt, sötét estében bambán és boldogan hallagatni a rádióban kedvenc soraid: adj hitet...

Pizsiben összebújni nagyfiaddal a kanapén a reggeli hidegben. Bámulni az eltünőben lévő holdat. Nem akarni felállni, nem akarni elmenni, nem akarni elkezdeni. "Anya, ne engedj még el. Maradj még."

Élvezni az élet soha vissza nem térő boldogságos pillanatait.

2009. október 4., vasárnap

Probléma vagy megoldás?

Az elmúlt napokban nem egy, nem két problémával kellett megbírkóznom az élet legkülönfélébb területein. Volt olyan perc,amikor épp sokminden máshol szerettem volna lenni, csak nem ott az adott probléma közepén. De aztán az ember hoz egy döntést, hogy tovább lép. S a következő percben már nem is a problémában, sokkal inkább a megoldásban van. Ami izgalmas, örömteli, s időnként hihetetlen.
S végül te érzed szerencsésnek magad, hogy része lehettél.

Közös problémamegoldás közben szembetalálom magam azzal is, hogy van, aki "beleragad" a problémába. Miközben beszélsz hozzá, s már a megoldást mondod, ő még mindig azt ecseteli, hogy ez meg az miért is nem jó, s hogy mi a baj vele.
A baj a bajokkal azonban leggyakrabban az, hogy túl nagynak mutatják magukat, s ha sokáig nézegetjük őket, szép lassan elbizonytalanodunk afelől, hogy valaha is képesek lennénk győzni felettük.

Kedvencem a biblia honfoglalásból Kálebék válasza, amikor Izrael az óriás őslakosokat látva egyre jobban esik a kétségbe. Józsué és Káleb válasza: "megesszük őket!" Megesszük őket, mert velünk az Isten!
Kora reggel eszembe jutott Kosztolányi Hajnali részegség-e, s a neten keresgéltem, hogy elolvashassam. Eközben találtam az idézetet:

„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”

Nincs más alternatíva.
Két lehetőség. Egy döntés, ami a mi kezünkben van.
Vajon miért marad oly sok honfitársunk inkább a probléma oldalán?
Vajon az a negyven év égette bele a magyar társadalomba, hogy tehetetlenül kell sodródnia a nemszeretem helyzetekben?
Vajon Istennel az oldalunkon nincs-e elegendő segítségünk, hogy bármiben is legyünk, reménységgel elindulhassunk onnan kifelé?
Vajon az Ő jelenléte az életünkben nem kötelezne-e arra, hogy a megoldások mellett kötelezzük el magunkat?
Probléma vagy megoldás?
Megeszed vagy ő esz meg?

2009. október 3., szombat