Pages

2014. október 23., csütörtök

Egy Ebola-járvány margójára

Megkönnyebbültem, mikor az irodába visszaérve végre elsírhattam magam. Talán a Lőportál utcai családok átmeneti otthonában élő afgán menekültjeink jelenléte, vagy az a hamisítatlan harmadik világbeli közeg, ami a szobájukban megcsapott, talán az évtizedes emlékek egy hatezer kilóméterre lévő nappaliból, ahol időnként összeszorult a szívem, miközben a vonal túlsó felén egy magyarral beszéltem… Nem tudom, mi miatt érintett így az első telefonbeszélgetés, de tény, hogy ma se tudom rezzenéstelen arccal hallgatni a misszionáriust, aki odaátról, a terepről beszél.
Az elmúlt két hét majd mindennapján beszéltem Kamillával telefonon Sierra Leonba. Az egész egy külügyes segéllyel indult. A magyar állam segélyéhez a Szeretetszolgálat is csatlakozott ötezer dollárral. Volt róla szó, hogy valami steril cuccokat veszünk majd belőle, miket aztán a külügy kijuttat az Ebola által leginkább érintett országokba. A sajtótájékoztatón Sierra Leone is szóba került, mint célország. Másnap Sanyi megkért, hogy kérdezzem meg Kamillát, mi a helyzet vele és az övéivel.
Helyzet persze volt. Titusz, a missziós lelkészük épp akkor tért vissza egy kisebb segélykörútról. A rendelkezésükre álló forrásokból szappanokat, vödröket, és rizst vittek a vidéki testvéreknek, s próbálták elmagyarázni a veszélyt és a legfontosabb teendőket. A helyiek sajnos nem mindig értik, mi is történik körülöttük. Hamar láttuk, hogy elkél a segítség, amit az első tervek szerint Szenczy Sándor személyesen vitt volna ki Kamilláéknak. Brüsszelből még heti egyszer repült egy gép Freetownba, s bár Makeni és a megye már több hete karantén alatt van, sikerült egy meghívólevelet is szerezni - de végül a  kilátásba helyezett több hetes karantén miatt most meghiúsult a látogatás. A banki átutalással próbálkoztunk.
Szombaton levelet kaptam a Tonko Limba-i baptista misszió vezetőjétől, Titus Kamarától is. A megrázó írásban arról számolt be: szeptember huszadikán a közösség egyik elöljáróját megfertőzte a vírus, és a férfi két nap múlva meghalt. A követező napon elhunyt a felesége is, aki időközben szintén megfertőződött. Egy héttel később meghalt a fiuk és a vezető anyósa, így két hét alatt a család négy tagját vitte el az ebola. Egyik fiú és a kisebbik lánytestvér pedig karanténban vannak, összezárva a biztosan fertőzöttekkel. A falu, ahol éltek, szintén le van zárva, a bent rekedt emberek éheznek. A hétvégén egyébként egész Kambia körzetet karantén alá helyezték a hatóságok, mert nagyon megemelkedett a fertőzöttek száma. „A helyzet reménytelen, imádkozzatok értünk és azért, hogy ez a halálos kór ne tegye tönkre az országot.” “Munkatársad az Úr szőlőjében”- zárta levelét Titusz - ez újra szíven ütött, mert valóban ugyanannak a szőlőskertnek a munkatársai vagyunk, csak épp most nekem a naposabb oldalon jutott a feladat. És ha már így adódott, vajon teszek-e valamit azokért, gondolok-e néha azokra, akiket a keményebb terepre vezényelt a Szőlősgazda?
A bank persze visszaküldte a támogatást, más megoldás után kellett nézzünk. Levelezni nehézkes, mert veszélyes. Kamillának csak a telefonján van nete – az internetkávézók körülményei meg nem épp életbiztosítások egy ebola járvány kellős közepén. Hát telefonálgattunk. Egyik nap felajánlottuk Kamillának, hogy jöjjön haza ő egy időre. “Köszönöm a lehetőséget, – mondta – de inkább maradnék. Most költöztem egy biztonságosabb lakásba. Ennek zárt udvara van, nem jöhet be bárki. Saját kutunk is van, amit tudunk fertőtleníteni. És most szükség van rám.” Biztonság egy Ebola-járvány közepén! Másnap meg azt újságolta, hogy egész éjjel ugattak a kutyák, mire reggel kiderült, hogy egy fekete kobra jött be az udvarra. Kamilla nyolc éve nem járt itthon. Egy huszonnégy éves rozzant, légkondi nélküli autóval járja a falvakat, és leginkább azon aggódik, hogy mi lehet a sok közelmúltban megtért fiatal testvérrel, akik az Ebola-veszélyen túl a kolerától, maláriától és a karantén miatt mostmár az éhségtől is szenvednek. Tavaly egy három tantermes iskolát építettek Makeniben. De a baptista iskola első tanéve örökre emlékezetes marad, hisz hetek óta nincs már tanítás, s ki tudja hány gyerek ül majd vissza azokba a padokba, ha visszatér az élet a normális kerékvágásba. Az iskolában mostanság csak a gyülekezet találkozik. Mert egy új gyülekezetet is indított Kamilla, ahol most úgy harmincan lehetnek. “A gyülekezetből is meghalt egy testvérnő. A legrosszabb az volt, amikor kijött érte az Ebola-kocsi. Hogy el se temethettük, el se búcsúzhatott tőle a család…” 
“ - Milyen most a helyzet?
- Nagyon, nagyon veszélyes, mert az emberek nem értik, mi történik. Nincs változás, pedig szerintem rengeteg fontos dolgot meg tudnának csinálni. Most mindenkinek takarítania kellene, kimeszelni a kunyhóikat, kutakat kellene ásni, a meglevő kutakat kellene mélyíteni. Feladat volna elég, pl. eltakarítani a szemetet, elásni, a többit kihordani a településen kívülre. Ehhez képest a helyiek csak ülnek és hallgatják a rádiót. Vagy ott vannak a szokásaik. Nagy temetési szertartásokat tartanak 200-300 fővel, ami az adott helyzetben nagyon veszélyes, de nem adják fel a szokásukat. Nehéz a gondolkodásukat megváltoztatni. A szegénység és az éhezés is óriási probléma.
 - Mit jelent a karantén?
Az élelmiszereket ugyan beengedik, de kifelé már nem vihetnek semmit, emiatt nagyon sokan nem tudják eladni a terményeiket, ezért nincs pénzük. A kiskereskedők, akikből jópár van errefelé, lassanként tönkremennek. Elterjedtek a csapos vödrök, otthon talán inkább hordónak neveznénk, mert vezetékes víz sehol sincs. Ez a csapos megoldás fontos lenne, mert így mindenki tudna kezet mosni, de nincs rá pénz. Amennyit tudunk, segítünk. Ha van pénzünk, vödröket, fertőtlenítőszert, szappant veszünk és viszünk az embereknek, meg rizst, hogy ne éhezzenek. De nagyon nehéz a helyzet, és azt hiszem, ha nem dobnak piacra gyógyszert, elég kilátástalan is.” – mesélte Kamilla az egyik magyar újságírónak.


Talán

Talán újra belekezdek. Persze az elmúlt évben is többször gondoltam már rá, de a felelősség: ha belekezdek, akkor folytatni is kellene... - eddig elriasztott. Pedig időnként hiányzik. Hiányzik, hogy átgondoljam, szavakba öntsem, megosszam, megjegyezzem, hogy számot adjak önmagamnak.
Talán most inkább nem gondolok előre, csak belevágok. Felelőtlenül, elkötelezettség nélkül, csak mert kedvem van írni.
Talán megosztok pár dolgot a közelmúltból is - de az is lehet, hogy nem. Meglátjuk.
"Talán eltűnik hirtelen..."
Talán.