Pages

2010. október 29., péntek

Bálint, a kritikus


Korábban említettem már, hogy Bálint fiúnk nem mindennapi szálakkal kötődik az irodalomhoz. Volt ugye, hogy meséket - sőt könyvet - kezdett írni.
Múlt héten is írt egyet egy iskolai meseíró pályázatra.
Most azonban egy újabb ötlettel állt elő. Meseíró pályázatot hirdetett osztálytársai között.
Bevallom, először nem nagyon hittem benne, hogy lesz olyna tanuló, aki a Bálint felhívására képes szabadidejében mesét vagy verset írni - mert mondanom sem kell, menetközben a vers kategóriájával is bővült a pályázat.
De bizony vagy a Bálint osztályában vannak irodalmi vénával megáldott és grafomán hatodikos FIÚÚÚÚK! vagy az én fiam rendelkezik valami különleges meggyőző képességgel - tény, hogy naponta több pályaművel érkezik haza, melyeket átolvas, lepontoz, megkritizál. De az írópalántákat nem kedvetleníti el a kritika. Az újabb fordulóra is hozzák a művet.
Bálintunk tíz fordulósra tervezi a megméretést. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Október




Szeretem az őszt. Ahogy a telet, a nyarat és a tavaszt is. De az őszt valami miatt különleges szeretettel. Talán a színei, az illata, a nyugalma, az esendősége miatt?
Idén a szokottnál is kevesebb lehetőségem volt eddig, hogy közelebbről is megcsodáljam. Tisztes távolságból azonban naponta rácsodálkozom szineire.
Szeretem az M7 mellett lévő fákat és bokrokat.
Különös kedvencem a Váli-völgyi emelkedő, és az MO-ás előtti szakasz.
Évek óta figyelem, hogy ott "színesednek" leghamarabb a sztrádát szegélyező szépeséges növények. Ők már hetek óta pompáznak. De mostanra lassan már minden szinekbe öltözött.
Idén a legszebb őszi pillanatom azonban nem az M7-es melletti csodaszinekhez köt ( tényleg, vajon tudatosan telepítették oda a növényeket úgy, hogy ősszel ilyen csodaszépek legyenek együtt?)
A 2010-es ŐSZI pillanatom egy kifejezetten természetidegen közeghez köt majd. A Nagykörúthoz.
Valamikor egy múlt heti délelőttön - délelőtt volt, mert a körúthoz képest szinte üresek voltak az utak - szóval egy hideg, de verőfényes délelőtt a körúton autóztam épp. Oldalra nézve a másodperc tört része alatt elsuhant mellettem az ősz.
Járókelők rohantak fontosabbnál fotnosabb feladataik felé, miközben a hirtelen támadt szélben sárga falevelek emelkedtek fel és suhantak - a járókelőknél is sebesebben - tova a körúton.
Az emberek észre se vették, csak siettek tovább magukba merülve - míg az őszi szőnyeg körüllebegte őket.
Valahonnan ismerős volt a látvány. Két sarokkal később esett le. Ady őszét láttam. Csak épp nem Párizsban, Budapesten. S nem a Szent Mihány útján, a Ferenc körúton suhant nesztelen.

2010. október 24., vasárnap

Mindennapi - Érintés

"Szükségünk van egymásra. Ennek elemi kifejezési formája... az érintés. Az érintés puszta látványa is azonnal pozitívan befolyásolja lelkiállapotunkat. Ha például látunk egy édesanyát, aki megsimogatja a gyermekét, már jó érzés tölt el bennünket. ...Elég, ha azt mondja, hogy megölellek, akkor bennünk ennek megfelelő érzések keletkeznek. A testünk emlékezik arra, hogy milyen volt a korábban már megtapasztalt érintés. Az érintés azt jelenti: „van közünk egymáshoz”. A szociális érintkezés, a kommunikáció az érintést helyettesíti az emberi kapcsolatokban...
A kötődési minta is a korai anya-gyermek kapcsolatban formálódik ki. Ez nagyban meghatározza, hogy később a felnőtté váló személy a párkapcsolatban mennyire tud szeretetet adni, elfogadni és viszonozni; mennyire lesz féltékeny, gyanakvó, önbizalom-hiányos vagy bizalmatlan...
Anyaként például önkéntelenül úgy viselkedünk gyermekünkkel, ahogy édesanyánk velünk. Tehát egy jó anya sokszorosan az, mert egyszersmind gyermekét is hozzásegíti, hogy majdan jó anya legyen. .."

( részletek a tegnap indult Mindennapi.hu hírportál egyik írásából)

2010. október 13., szerda

Felmosórongy

- az én második mérföldem -

Az elmúlt napokban a fáradtságtól néha felmosórongynak éreztem magam. De most mégse pejoratív értelemben szeretnék írni róla.
Az iszapkatasztrófa kapcsán sokféle feladat, elintézendő dolog akad. Megteszünk minden tőlünk telhetőt a szükségben lévőkért. Naponta többször beszélünk az érintettekkel. Igyekszünk betölteni minden sürgős szükségüket. Egyik reggel kérdeztem, minek örülnének ma a legjobban, miben van hiány. "Felmosórongy, zoknik, papucs." Hát megnéztük, mit tehetünk. Felmosórongyunk - nagy mennyiségben - persze nem volt a raktárban. De sürgősen kellett volna. Abban maradtunk, majd veszek valahol pár százat és Lala másnap leviszi, amikor az önkéntesekkel takarít. Aznap ezer dolog akadt. Este kilenc körül jutottunk a másnapi teendők átgondolásához. A felmosórongyok! Elfelejtettem beszerezni őket. Fáradt voltam, s már semmi kedvem nem volt felöltözni és elindulni a rongyok után. Nem is várta el senki tőlem, hogy tegyem. De úgy éreztem, most tehetek értük valamit én is! Nem úgy, mint a munkám, hanem mint egy átlagember. Felöltöztünk és kimentünk az Auchanba. Az áruház kongott. Alig találtuk a felmosórongyokat. Csak 64 darab volt. Kevés! Megkerestem egy eladó. Több kellene! Háááát, úgy nézett rám... mit akarok zárás előtt az akciós felmosórongyokkal. Minek nekem kétszáz? Talán azt hitte, egy haszonleső kiskereskedő vagyok - legalábbis ez volt a tekintetében. Eltűnt a raktárban. Hosszú időre... Aztán kijött és közölte, hogy az áruház egy másik helyén kell legyen még pár darab. Irány a vegyi osztály! Ott is találtunk egy adagot. Összesen 144 db lett. Már csak a pénztáron kellett átvergődnünk. Persze a pénztáros is nézett, hogy mit akarunk este tízkor egy halom felmosóronggyal. És a mögöttünk állók se voltak boldogok, mikor a néni egyesével átszámolta a 144-et. Mindegy. Megvolt. Búcsúzóul odaszóltam a pénztárosnak:"Köszönöm a segítséget, a vörösiszaphoz visszük." Hirtelen elmosolyodott és kedvesen búcsúszott : "pihenjenek jól!" Megható volt látni az emberek együttérzését.
Szóval ez a 194 felmosórongy (mert korábban délelőtt már 50-et hozott valaki) ők voltak az én személyes második mérföldem azokért a drága emberekért és asszonyokért, akik pont olyanok, mint te vagy én. De pár napja egy pillanat alatt minden ami biztonságot vagy otthont jelentett nekik megszűnt létezni számukra. Puha, fehér felmosórongyok voltak. Megsimogattam az egyiket és azokra gondoltam, akik holnap majd az otthonukat próbálják kitakarítani velük. És hálát adtam, hogy bár kegyelem, de nem nekem kell centiről centire visszahódítanom otthonom a vörösiszap rabságából. Hát miért ne tennék meg értük még egy mérföldet?

2010. október 2., szombat

Hurrá nyaraltunk! - Isztambul

































Nyaralásunk egyik legemlékezetesebb napja, a szombat Isztambulban. Hajnalban keltünk útra, és a GPS megmagyarázhatatlan "ötletének" köszönhetően először az ország belseje felé vettük az irányt. Egy idő után aztán arra a döntésre jutottunk, hogy a józan eszünkre és egy parányi netről nyomtatott térképrészletre hallgatunk inkább.
Tíz körül értünk a határra. Vagy 20-25 sávban kanyarogtak a vendégmunkások hosszú karavánjai. Megszereztük a hiányzó vízumokat, s rácsodálkoztunk a török földről elénk táruló legelső látványra: egy hatalmas mecsetre közvetlenül a határállomás előtt.

Dél körül érkeztünk meg Isztambulba, ahol viszont a GPS hatalmas segítségének köszönhetően elsőre eltaláltunk a Kék Mecset közvetlen szomszédságába. Eszméletlen látvány és érzés volt a Kék Mecset és vele szemben a Hagia Sofia, Mivel az elsőbe - imaidő lévén - nem tudtunk elsőre bejutni, így a Hagia Sofia felé vettük az irányt. Az ember hiába próbál belegondolni, felfoghatatlan, hogy olyan falak között lépkedhet, melyeket 532-ben, azaz ezerötszáz évvel ezelőtt emeltek. Miközben apa és Bori végigjárták a múzeumot, mi többiek török lírát szereztünk és beültünk egy cukiba kólázni. Innen mi lányok a Bazilika Ciszternába mentünk. A föld alatti elsüllyedt római kori palota valami hihetetlen szépséggel és mélységes nyugalommal ajándékozza meg látogatóit. Félhomályban, a föld alatt, a vízből emelkednek ki a valaha volt palota oszlopcsarnokai. A látogató pedig egy fahídon sétálhat végig az épület két oldalán.
Amit semmiképp nem szerettünk volna kihagyni, az a nagy bazár. Szüleim vagy 25 éve jártak itt és sokat meséltek a török árusok almateáiról, az alkuról, az aranyutcáról és a bazár hihetetlen kavalkádjáról. Fesben már láttunk hasonlót, de az isztambuli annyiban más, hogy az egész bazár végig fedett. Ma is különleges, káprázatos élmény - de azon agyaltam, milyen is lehetett itt járni egy európainak pár száz évvel ezelőtt, hogyan élhette át ezt az arab pompát és varázslatot. A bazárban mindenki kedvére választhatott valami emléket magának. A fiúk zeneszerszámokkal szerelkeztek fel. A lányok ékszereket, kendőket, pólót vettek. A folyamatos alkudozásban hasznosítani tudtam az ázsiai piacokon kollégámtól szerzett tudást: "givemeagoodprice- agoodpriceformeagoodpriceforyou". Klassz volt, de két-három óra után már nagyon fárasztó. Kiverekedtük magunkat és épp egy Starbucksba botlottunk. Kávé után kaja következett. Gyros és almatea egy török étteremben. Az autóhoz visszafelé benéztünk még egyszer a Sultanahmet-dzsámiba ( a Kék Mecset a falakat díszítő kék mozaikokról kapta nevét - és azért építették, hogy bebizonyítsák, az arab építők is képesek a szemben álló Hagia Sofia-hoz hasonló teljesítményre). Érdekes volt beöltözve, mezítláb araszolgatni a muszlim hívők hosszú sorában, üldögélni és nézelődni a szőnyegpadlón. Csoda klassz nap volt. Mielőtt elhagytuk volna a várost - még átkeltünk persze a Boszporusz felett Ázsiába is. Megcsodáltuk a hatalmas félholdas török zászlókat, az apró paloták egzotikus kertjeit, a tereken üldögélő török családok színes kavalkádját és elindultunk Bulgária felé. Most a rövidebb úton, a hegyeken át. Persze már este volt, sötét volt, és az út egyre szűkebb és kietlenebb. Rá kellett ébredjünk, hogy a GPS talán mégse véletlenül terelgetett reggel Bulgária belseje felé. Ez a "rövidebb" út ugyanis építés alatt, s jó néhány veszélyes szakasszal tűzdelt volt. Sose akartunk a határhoz érni. Amikor mégis úgy tűnt, ott lennénk, döbbenten láttuk, hogy egy lezárt sorompó fogad. Sokféle határon jártam már életemben, de hasonlót még sehol se láttam. Az út melletti bódé üresen kongott. Valaki felvilágosított, hogy be kell menni az épületbe. Hát bementünk. Mikoris a határőr közölte, hogy mindenkit hozzunk be a kocsiból. Ez elég vicces volt, hisz éjszaka lévén a gyerekek már aludtak. Felébresztettük őket és a határőr elé járultunk ismét. (Lala vállán a közben visszaalvó mezítlábas Illés) A határőr elégedetten végignézett rajtunk és útleveleinken, majd kompániánkat átküldte egy oldalsó szobába - ott volt ugyanis a vámvizsgálat. ( persze a kocsi meg vagy ötven méterre innen a ház előtt parkolt) Végül megszereztünk minden szükséges pecsétet, bepattantunk az autóba és búcsút intettünk Törökországnak. Talán egyszer majd újra visszatérünk - ha akkor nem is a bolgár hegyeken át.

2010. október 1., péntek

Szabadságdonorok: a természet

Szeretem az erdő illatát. A tavaszi zöldet vagy az őszi elmúlásét. A fű zöldjét, az aranyba boruló fák ezer színét. A lezúduló víz zaját és erejét. Az áradás nyomán visszamaradt iszap mocskát, a kidöntött és elsodort fák maradványait. Ezt is szeretem. Megnyugtat tudni, hogy az ember nem képes mindent kézben tartani. Van Valaki, aki fölötte áll az emberi rendnek, tervnek...
Szeretem az erdő magányát. A város messzeségét, és Isten közelét. A teremtett világ nyugalmát, harmóniáját. A rezzenéstelen víztükörben visszatükröződő kék eget. A fűszálak puha érintését. Az ágak halk reccsenését. A Bakonyt, a Vértest... Isten teremtett világát.
Szeretem, hogy lelassít, kikapcsol, feltölt. Feltétel nélkül. Mindig.
Mert Isten ecélból - is- teremtette. Az ember lakóhelyéül. Nem egy zajos várost, zsúfolt utcákkal, terekkel. Ahol minden az emberi elme teremtő nagyságáról beszél. Végső soron - pontosabban eredetileg - a természet nagyságát, mélységét, elborító és körülölelő zöldjét adta otthonul. Ezért képes a természet visszacsempészni eltékozolt szabadságunk egy részét.

(Tegnap délben a Gaja-völgyben jártunk.)