Szeretem az erdő illatát. A tavaszi zöldet vagy az őszi elmúlásét. A fű zöldjét, az aranyba boruló fák ezer színét. A lezúduló víz zaját és erejét. Az áradás nyomán visszamaradt iszap mocskát, a kidöntött és elsodort fák maradványait. Ezt is szeretem. Megnyugtat tudni, hogy az ember nem képes mindent kézben tartani. Van Valaki, aki fölötte áll az emberi rendnek, tervnek...Szeretem az erdő magányát. A város messzeségét, és Isten közelét. A teremtett világ nyugalmát, harmóniáját. A rezzenéstelen víztükörben visszatükröződő kék eget. A fűszálak puha érintését. Az ágak halk reccsenését. A Bakonyt, a Vértest... Isten teremtett világát.
Szeretem, hogy lelassít, kikapcsol, feltölt. Feltétel nélkül. Mindig.
Mert Isten ecélból - is- teremtette. Az ember lakóhelyéül. Nem egy zajos várost, zsúfolt utcákkal, terekkel. Ahol minden az emberi elme teremtő nagyságáról beszél. Végső soron - pontosabban eredetileg - a természet nagyságát, mélységét, elborító és körülölelő zöldjét adta otthonul. Ezért képes a természet visszacsempészni eltékozolt szabadságunk egy részét.
(Tegnap délben a Gaja-völgyben jártunk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése