Október

Szeretem az őszt. Ahogy a telet, a nyarat és a tavaszt is. De az őszt valami miatt különleges szeretettel. Talán a színei, az illata, a nyugalma, az esendősége miatt?

Idén a szokottnál is kevesebb lehetőségem volt eddig, hogy közelebbről is megcsodáljam. Tisztes távolságból azonban naponta rácsodálkozom szineire.

Szeretem az M7 mellett lévő fákat és bokrokat.

Különös kedvencem a Váli-völgyi emelkedő, és az MO-ás előtti szakasz.

Évek óta figyelem, hogy ott "színesednek" leghamarabb a sztrádát szegélyező szépeséges növények. Ők már hetek óta pompáznak. De mostanra lassan már minden szinekbe öltözött.

Idén a legszebb őszi pillanatom azonban nem az M7-es melletti csodaszinekhez köt ( tényleg, vajon tudatosan telepítették oda a növényeket úgy, hogy ősszel ilyen csodaszépek legyenek együtt?)

A 2010-es ŐSZI pillanatom egy kifejezetten természetidegen közeghez köt majd. A Nagykörúthoz.

Valamikor egy múlt heti délelőttön - délelőtt volt, mert a körúthoz képest szinte üresek voltak az utak - szóval egy hideg, de verőfényes délelőtt a körúton autóztam épp. Oldalra nézve a másodperc tört része alatt elsuhant mellettem az ősz.

Járókelők rohantak fontosabbnál fotnosabb feladataik felé, miközben a hirtelen támadt szélben sárga falevelek emelkedtek fel és suhantak - a járókelőknél is sebesebben - tova a körúton.

Az emberek észre se vették, csak siettek tovább magukba merülve - míg az őszi szőnyeg körüllebegte őket.

Valahonnan ismerős volt a látvány. Két sarokkal később esett le. Ady őszét láttam. Csak épp nem Párizsban, Budapesten. S nem a Szent Mihány útján, a Ferenc körúton suhant nesztelen.