Harcok nélkül nem lehetne?

Józsuét olvasom - meg Dávid életét a Sámuelből. Józsuénak nem mindennapi élet jutott. Mózes utódja. Honfoglalás. Csodás átkelés a Jordánon. Jerikó. Aj... Sokan egyetlen ilyen kalanddal beérnék egy életre. Ő meg átvészel reggel egy hatalmas ütközetet, délután meg másik két királyra és népre támad. Nem mintha ez lenne a passziója, de Isten ezt a feladatot szánja neki. A Mindenható az, aki utasítja a győztes ütközet után, hogy akkor most "hajrá, a következő, majd az azt követő". Józsué meg teszi, amit tennie kell.
De a Dávid sorsa se volt mentes a nehézségektől. Felkenetés után évtizedes üldöztetés, bújkálás, menekülés. Újabb menekülés. Ellene fordult a feleség, fiú, a... Harcok is akadtak. Saul idején, meg azután is. Izrael legnagyobb királya - s még a halálos ágyán is a trónutódlással zajgatják.
Győzelmes élet.
 Ki ne vágyna erre?
 Megvallod, "oszt" a tiéd. Hát nem?!
Jó lenne. Az ember annyira tudná szeretni, hogy oké, felkészül egy Jerikóra, engedelmes, legyőzi a majrét: egy nap, két nap... hét nap, csoda meg miegymás. Aztán egy életen át lehetne mesélni a jerikói élményeket. Úgy látom azonban, szembe kell nézni a ténnyel, hogy a csatákat újabb csaták követik. Ez alaphelyzet. Állapot. Enélkül nincs Ígéret földje, nincs "királyság".
Valamilyen szinten így él minden ember. Megvannak a harcai. Harcol valakiért/miért vagy valaki/mi ellen.
S ha már harcok, akkor remélem, hogy talán egy részük az Úr harcai lesznek.