Mindenki vár valamit

"Mindnyájan vártunk valamit" - olvastam reggel Álvaro Cepeda egyik kötetcímét. Persze ott és akkor ez mást is jelentett. Egy különleges pillanatot, hangulatot. De jelen időben is helytálló. Mert időről időre mennyi mindenre várunk. Várunk...
Kis dolgokat és nagy dolgokat. Egy üzenetet, egy hívást,a két órát, a következő vonatot(és mondatot). Az estét, a reggelt. A nyarat, az őszt, a tavaszt, a telet... A tanév kezdetét és a végét. A szabadságot, az utazást, hogy egyszer meglásd vagy hogy soha többet ne kelljen látnod.
Az első szerelmet, gyereket, autót, sikert. A vizsgát, a munkahelyet. Hogy kinyíljon egy virág vagy lezáruljon egy kellemetlen fejezet. Hogy megtérjen, hogy megszabaduljon, hogy kikerüljön ... abból a helyzetből. Hogy bezáruljon, lezáruljon. S vannak, akik épp arra várnak, hogy véget érjen ez a fejezet, s elkezdődjön az a másik... ahol már semmire se kell várni.

Ők is várták

Hajgatóék évek óta vártak ezekre a napokra, amikor majd elindulhatnak Mongóliába, hogy engedjenek Isten hívásának, s betölthessék a küldetést...
"menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden népnek." (Mk.16:15.)
Az egész hívás 2001 februárjában kezdődött. Aztán 2003-ban vált bizonyossá. 2004 nyarán Zoli már járt is kinn egy ideig. 2006-ban pedig - az akkor négy tagú család - három hónapot tölthetett azon a helyen, ahová Isten küldte-hívta őket.

Hogy hogyan?
Lajos sokfelé szolgált az országban. Egyik vidéki útja során jutott el Mörönbe, Ulanbátortól 700 km-re, ahol már 13 éve élt egy amerikai család: Mark és Karen Binder öt gyermekével. Ők voltak ott az első keresztyének. Hivatalosan mint farmerek, zöldséget termesztettek nagybani eladásra. Erre rádobbant a szívem, de akkor jutottam bizonyosságra, mikor beteljesedett Noncsi egy korábbi álma, melyben egy nagy tó partján álltunk a gyerekekkel, és nem értettük a körülöttünk álló emberek beszédét. Amikor megtudtuk, hogy a farmercsalád lakóhelyétől nem messze van egy nagy tó, s a helyi gyülekezet tagjai azt tervezik, hogy a tó körül körbeviszik az evangéliumot, bizonyosságunk lett arról, hogy Mörönben van a helyünk. Két éven át leveleztünk az ottani testvérekkel. Aztán 2006. június 2-án mi is elutazhattunk végre Mongóliába, Mörönbe.
A repülőtéren vártak Binderék. Izgatottak voltunk, hisz személyesen még sose találkoztunk. Két évi levelezés után azonban most közeli rokonokként öleltük meg egymást. Másrészt Mongólia elég zord. Még júliusban is kénytelen az ember begyújtani esténként. Télen mínusz 40–50 C fok a hőmérséklet, és Mörön környéke még az országos átlagnál is hidegebb. A nyár a tavasszal és az ősszel együtt alig három hónapig tart. A farmercsaládnak ez alatt kell megtermelnie a megélhetést biztosító zöldséget. Megérkezésünkkor épp 15 ezer káposztát palántáztak. A gyülekezetnek 2004-ben még 25–30 tagja volt. Két év alatt annyira megerősödött, hogy megvehették a szomszéd telket a rajta álló gerendaházzal. A telkeket összenyitották, a faházat lebontották, és az anyagát felhasználva a régi imaház épületéhez egy új részt építettek, így lett egy száz fős imaházuk. Ennek a kialakításán mi is sokat dolgoztunk. Érdekes, hogy szinte az egész gyülekezet napról-napra ott volt és lelkesen végezték a munkát. Még nem is volt egészen kész az imaház, de vasárnaponként már megtelt evangéliumra éhes emberekkel."

Tegnap a velencei gyülekezet elbúcsúzott tőlük, mert pénteken a nagy útra kelnek. Három kisgyerekkel. Ruhák, könyvek, cd-k, gyöngyök... készülnek a ki tudja hány évre szóló húsz kilós csomagok. Pénteken délben elindulnak. Először Ulánbátorba, és vasárnap ott lesznek az Immánuel Gyülekezetbe, ahová egy éven keresztül jártunk. És találkoznak majd Odmával és Csinzorigal, Bolróval és Bilgéékkel...Aztán mennek tovább. Még messzebb. Sajátjaik közé...

Évek múltak. Ők vártak. S most elérkezett az ő idejük, hogy menjenek...

Pécsett

Pécsre kirándultunk.
Pécs, kis családunk legkedvesebb városa. Itt született, és jó ideig itt élt Lala. Minden utcáról, buszmegállóról, korlátról és kapuról van egy-egy története. Nekem is olyan már, mintha ott lettem volna vele, amikor... Legendás helyek. Különösen a Meszes, a Blaha Lujza utca - ahol felnőttek, a Tettye - ahol a papa élt és a... S vannak közös helyek is. A Tettyére a papához már együtt jártunk fel. Sőt a Borinak is van egy csomó emléke az udvarról, a játszótérről, a fagyizóról, az Állatkertről, a Bábszínházról, az Egyetemről, ahová a dédipapa behozta anyához.
Szóval eredetileg Pécs mellé a Mecsextrém parkba indultunk. De a Lalasuli előtt elhaladva bekanyarodtunk egy percre. Majd azt a helyet is megmutatta, ahol összes könyvét eláztatva telente a táskáján lecsúszott haza a völgybe. Itt az utcán összefutottunk az egyik nagynénjével ( hat vagy hét nagynénje/bátyja él a városban :)) - így beugrottunk hozzájuk. Egyébként a házuk Laláék valamikori háza, így szintén legendás hely, ahol Sára mindig nagy csodálattal nézi az ajtófélfában édesapja gyermekkori késdobálós játékainak nyomait... Persze meglátogattuk még a szomszédos házban élő másik nagynénit is, s irány a Mecsek.
Az extrém park igazi kaland kicsiknek, nagyoknak. Igaz a zorb nem működött épp, de volt sok minden más. Estére mindenki teljesen kifáradt.
Mi lányok közben lementünk a városba, s megnéztük a Csontváry képeket. A teremőrtől megtudtuk, hogy egy négyzetcentiméter Cs. hatvanezerrel kezdődik. S hogy patikus lévén olyan festékeket kevert, melyek összetételét máig titok fedi.
Este a csoda klassz kis pécsi utcákon sétálgattunk még egy sort. Persze voltunk a Tettyén és a Havihegyi templomnál is. Majd irány Velence.

Őrültség vagy tisztesség?

Vasárnap bemerítés volt a fehérvári gyülekezetben. Igaz, most nem hatvanheten, csak öten vallották és pecsételték meg Istenbe vetett hitüket a gyülekezetben. Nekünk persze nagyon nagy öröm.
Lala a medencéből arról beszélt, hogy ugyanaz a dolog talán némelyeknek őrültségnek, bizarr jelenetnek hat, de számunkra tisztesség, hogy ebben is követhetjük Jézust.
Tisztesség, hogy hozzá tartozhatunk.

Ez jó!

Móninál olvastam a Veszíts el egy könyvet mozgalomról. Nagyon tetszik. Azt hiszem én is elveszítek egyet, csak még erőt gyűjtök hozzá, és megtervezem az akciót.

A weboldalon találtam:

"Ma, mint egy eszeveszett gyerek, izgalommal telve, érdekes félmosollyal az arcomon, elhagytam életem első könyvét. Én nem nyomtattam az oldalt, hanem kézzel írtam, nekem így jobban tetszik, valahogy személyesebb a személytelenségben... CSODÁLATOS érzés volt! Mikor leszálltam a Hévről egy srác megkérdezte, hogy nem az enyém-e a könyv. Én csak annyit tudtam mondani, hogy most már nem :). Milyen érdekes, hogy ez is mekkora örömöt okozott." - Gabi

Vissza

Hát visszatértünk.
Fokozatosan.
Először csak a civilizációba, aztán most már haza is.
Tegnap alácsúszkáltunk a hegyről, s döbbenten tapasztaltuk a lenti kánikulát.
Bálintunk egy régesrégi félelmét legyőzve kitalálta, hogy ő akkor most elmenne a Mózes bácsihoz (lenti vendéglátónk) fogorvoshoz. Így az este családilag bevonultunk még Brassóban nyolcan a gyerekkel fogorvoshoz. De megérte, mert azóta Bálint irtó lelekes, hogy megszabadult legnagyobb félelmétől.
Este aztán bejártuk Brassó óvárosának egy részét (már mennyi belefért pár órába). Annyira szépek ezek az erdélyi szász városok! Akárcsak egy német kisváros főőterén járkálna az ember.
Reggel elindultunk és csak jöttünk és jöttünk és jöttünk. Illés félóránként felvetette, miért nem hozták közelebb a határt. Az M5-ösön pedig már a nappal is baja volt: "csak ez a nap tűnne már el innen!" Hát eltűnt! Pákozdnál egy hatalmas vihar közepébe keveredtünk, alig tudtunk leevickélni a bedugult pályáról és beevickélni a házba.
Pisti az ajtóban várt, és lehozta megmutatni Benit!!!! Annyira édes!

mert olvasni jóóó!

A nyaralás másik jeles időtöltése az olvasás volt. Felvittünk egy csomó könyvet a hegyre. Párat persze lehoztunk úgy, ahogy... de volt fenn időnk olvasni is.
S ujjéééé! Sára és Bálint is olvastak! Sára két könyvet is kivégzett. Bálint a Pál utcaiba vetette bele magát. Hogy mivel sikerült őket rávenni, azzal most nem dicsekednék - tény az, hogy volt esős délután, mikor majd minden családtag ült a gangon és olvasott.
Borival egy Coelhot felváltva is olvastunk. Mindenki egy fejezetet, aztán csere... Illéssel és Bálinttal pedig esténként Lázár Ervintől a Szegény Dzsoni és Árnikát. Amiből a nagyontestvérek lettek a kedvencünk. (némely gyülekezetben nem ártana egyszer felolvasni :))Bori elolvasta a Revizort (csakúgymerttetszettnekiaszínházban) és az Aranyembert, amin eleinte nagyokat útálkozott, végül azért megállapította, hogy Jókai mégiscsak nem hétköznapi módon képes szőni a történetek fonalát.
Fenn végre elolvastam a máramarosi haszidizmus történetéről szóló könyvet (Istenkeresők a Kárpátok alatt), amit már régóta szerettem volna. Hihetetlen, hogy a net nélkül nem is tudtam, hol is vannak ma ezek a helyek. Pedig egy Nobel-békedíjas írót is adott Sziget a világnak. Elie Wiesel itt született ( ő használta először a holokauszt szót), túlélt 3 lágert. Pár hete a hiradóban is láttam, amikor Obama németországi útja során megemlékezett a holokauszt áldozatairól. Wiesellel az oldalán koszorúzott. Egyébként is olyan furcsa érzés most ez a nagy, nagy Magyarország, amikor Székelyföldről jön haza az ember. Valamiért ott kinn a messziben sokkal többet jelent nekem is, hogy magyar vagyok, sokkal fontosabb hová is tartozom, s sokkal felfoghatatlanabb, hogy ezek a csodahegyek itt a messziben most akkor miért is vagy miért is nem... Bárhogy is, belevágtam egy Márquezbe is. Mert olvasni jóóóó.