Nagykorúak lettünk

Tzennyolc éve házasodtunk.
Tizennyolc év. Kilencszázharminchat hét. Hatezerötszázhetvennégy nap együtt.
Pedig mintha "tegnap" történt volna. Még fordítva számoltuk a napokat: " tíz, kilenc, nyolc, hét... és többé nem kell az egyiknek hazamenni, mert együtt lesz az otthon, s együtt ébredünk majd reggelenként."
És igen. Már legalább hatezerszer ébredtem úgy, hogy Ő volt az első, akit láttam. S ilyenkor időnként eszembe jut, hogy ez az a perc, amit annyira vártunk. Ez is az, ez is egy olyan pillanat.
Köszönöm.

KÉT NYÁRFA

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

Kányádi Sándor

Méhek

Tegnap a fiúkkal meglátogattunk egy méhészetet a lepsényi erdőben. Két testvérnő - akik szó szerint is testvérek - nyugdíjas éveik elején (több mint két évtizede) méhészkedni kezdtek. Mára százharminc-száznegyven családból álló hatalmas méhészetük van. Bálint pedig, aki mindenféle állatfaj lelkes barátja, jó ideje szeretné látni a lepsényi méheket.
Bárcsak bemutathatnám, mekkora volt öröm! Megnéztünk belülről két kaptárat. A fiú méheket(nekik nincs fullánkjuk) Bálint a kezében simogatta - s négyet hazahozott ajándékba. Kapott hozzá egy kis anyanevelő kalitkát (vagy ketrecet vagy nem is tudom mi a hivatalos neve), s hozott nekik valami fehér cukros viaszos kaját is. Sajnos huszonnégy óra alatt mindegyik feladta...:( - Az is lehet, hogy nem bírták a folyamatos gondozást.

Talpalattnyi föld

Pár hete egy konferencián voltam, s az ott hallottak időnként azóta is el-elgondolkodtatnak.
Az emberiség felelősségéről volt szó. Konrétabban a nyugati ember felelősségéről.
Tény, hogy ha az emberiség létszáma ilyen ütemben növekszik, akkor 20 év múlva 9-10 milliárd ember éli majd mindennapjait bolygónkon. S a létszám növekedésén túl az is tény, hogy van egy máásik megállíthatatlanul növekvő tényező is: az emberiség igényének állandó növekedés. Azaz senki (s főleg nem a világ jobb módú fele) nem hajlandó önként visszavenni fogyasztói szokásaiból.Ezt a növekvő fogyasztást azoban a föld már nem lesz képes ellátni. Mivel felszíne véges, így ha minden földterületet élelmiszertermelésre hasznosítanánk (ami megincsak nincs így) akkor is a jelenlegi fogyasztás mellett 1/4-del nagyobb földfelszínre lenne szükségünk a számítások szerint.
Húsz év múlva.
Ez az este jutott eszembe, amikor a híradóban Al Goret láttam. Kinek könyvének magyar fordításából (Kellemetlen igazság) a magyar kiadás kihagyott egy bekezdést. S valamiért épp azt, amely az emberiség Isten adta képességén alapuló ezirányú felelősségéről szólt...

Nekem tetszik

"Azt mondtam, ugye, hogy a vén Hirlibi évekig tagadta azt, hogy van Isten. Azért, mert a fiai meghaltak. De amikor látta, hogy egy evező nélküli csónak, amit hat gyerekekkel leragadott a víz, megállt a vízesés fölött, ott ahol nem volt semmi, ami megakassza és addig állt ott, amíg mind a hat gyereket kimentették: akkor az öreg Hiribi arra gondolt, hogy talán mégiscsak van Isten, mindössze ő nem találkozott még vele. Nos tehát ez a vén Hiribi elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. Nem csak hinni, hanem tudni. Fogta magát és beült egy másik csónakba, eldobta az evezőt és hagyta, hogy sodorja a víz a csónakot, ugyanúgy, mint ahogy annak a hat gyereknek a csónakját sodorta."
Wass Albert: Elvész a nyom


Vasárnap reggel, fél lábbal még otthon, a másikkal már az imaházban épp valami kivetítős laptopügyet bonyolítván valaki a kezembe nyomta a fenti könyvet. Azután épp, hogy kettő másikat befejezvén még nem született meg bennem a biztos elhatározás, melyik is legyen az új könyv, mibe most belevágnék. Szóval abban a pillanatban tudtam: ez lesz. Nem csak azért, mert bár ha jól számolom öt éve is annak, hogy egy ismerősöm, kinek irodalmi ízlését saját írásai miatt is nagyra tartom ajánlotta, hogy olvashatnék Wass Albertet - ha már ez ideig nem tettem. Szóval e távoli homályba vesző beszélgetésen túl - fél lábbal a lakásban, fél lábbal már a gyülekezetben - futtában elolvastam a regény hátsó lapján lévő idézetet. És tudtam. Tudtam, hogy ezek a sorok elragadnak majd, és visznek messze, messze. Egy réges-régi világba. De visznek befelé is. Az emberbe, az életbe, önmagamba.
Hát ezt olvasom épp.

Hősök

Tegnap épp a Trója vége ment a tvben, amikor hazaértünk. Jó néhány éve nem olvastam, tanítottam már az Iliászt, s meg kell hagyni, kicsit furcsa is volt Bredpittel:) Viszont az Akhilleusz-Hektor párviadal láttán elgondolkodtam: hová veszett a világból a hősiesség. Pár évszázaddal korábban nem számított rendkívülinek, ha valaki az igazságért, a tisztességért, a becsületért... akár az életét is áldozta. Az áldozathozatal ma olyan távol áll a világtól, hogy sokszor már azt is hőstettként éljük meg, ha lemondunk a kényelmünkről a másikért, vagy azon is ámul a világ, ha valaki következetesen ragaszkodik egy igazsághoz a többséggel szemben. Valaha azon ámult volna, ha nem meri életét áldozni a becsületért, a hitéért, az igazságért.

Persze az andromachéknak se lehetett egyszerű.

Nekemabalaton...

Sára szombat este érkezett haza Brightonból, egy kosarastáborból. Akkora dugóba keveredtünk az M7-esen, hogy több mint egy órás késéssel érkeztünk csak a repülőtérre. Viszont a gép is késett, így épp ugyanakkor futottunk be, amikor Sára megérkezett. Tele volt örömmel és élményekkel. Olyan jó volt látni és hallgatni őt.Megnyerte a legjobban küzdő játékosnak szánt díjat, egy klassz kosárlabdát. Illés viszont már elpityeredett az autóban, amikor a kihangosítón keresztül hallotta a Bálintot, mert nagyon, nagyon hiányzott neki a bátyja.
Bálint vagy két éve áhítozott rá, hogy végre ő is egyedül ott lehessen a mamáéknál. S mivel a múlt héten ott voltak az unokatesók is, így vasárnapra mindenképp maradni akart, hogy egyedül is lehessen a mamánál! Pedig az ő hangján is érezni lehetett már, hogy kezd hiányozni neki a család.
Ja, és a szombati nap kiemelkedő eseménye, hogy Gulyás Ádi -akire nagyon büszkék vagyunk - átúszta a Balatont.

Vasárnap mi is lenéztünk Világosra, a szokott helyünkre. Illésünk most kezdte úszástanulását, s hihetetlen lelkesedéssel és bátorsággal küzdött meg az arcába csapó hullámokkal. Karúszóval lebegett, lábtempózva evickélt a számára igencsak mély vízben. Két óra múlva közölte, hogy akkor most már ő megpróbálná karúszók nélkül is... ez persze nem ment még, de a lelkesedés nem apadt. Besötétedett mire hazaevickéltünk a zsúfolt balatoni utakon.

Ma reggel apa hazahozta Bálintot, hogy találkozhasson még a Borival. Bori ugyanis délután ment el egy hétre Tahiba, a dunántúli ifitáborba. Így újra csak három gyerekünk van épp itthon. S ez így megy már jó ideje, csak épp a hármas összetétele változik.

Isiségek

(riadt arccal szalad be a nappaliba)
- Láttam a vízkövet!
Benéztem, és ott volt a perem alatt.

(autóban a rizsföldekről folytatott beszélgetéshez hozzászólva)
- De a rizst nem termesztik!
- Nem?
- Nem termesztik. Főzik!


Új szenvedélye a Discovery. Kb. két hete valamiért egész nap képes lenne a Discoveryt nézni. Kedvence: az Állítólag... (Az miről szól? - Arról, hogy a mítosz valóság-e. ) Tájbord ( van egy bénítópisztoly, s egy ember megengedi, hogy lebénítsák vele- de igaziból nem is igazi) - ja meg a Piszkos munkák! (Van egy bácsi, aki mindig ilyen piszkos munkával próbálkozik például ilyen lovat patkózik) - Hogyan készült (készítenek bármilyen dolgot, pl. radírt, ágyat...)