Nekem tetszik

"Azt mondtam, ugye, hogy a vén Hirlibi évekig tagadta azt, hogy van Isten. Azért, mert a fiai meghaltak. De amikor látta, hogy egy evező nélküli csónak, amit hat gyerekekkel leragadott a víz, megállt a vízesés fölött, ott ahol nem volt semmi, ami megakassza és addig állt ott, amíg mind a hat gyereket kimentették: akkor az öreg Hiribi arra gondolt, hogy talán mégiscsak van Isten, mindössze ő nem találkozott még vele. Nos tehát ez a vén Hiribi elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. Nem csak hinni, hanem tudni. Fogta magát és beült egy másik csónakba, eldobta az evezőt és hagyta, hogy sodorja a víz a csónakot, ugyanúgy, mint ahogy annak a hat gyereknek a csónakját sodorta."
Wass Albert: Elvész a nyom


Vasárnap reggel, fél lábbal még otthon, a másikkal már az imaházban épp valami kivetítős laptopügyet bonyolítván valaki a kezembe nyomta a fenti könyvet. Azután épp, hogy kettő másikat befejezvén még nem született meg bennem a biztos elhatározás, melyik is legyen az új könyv, mibe most belevágnék. Szóval abban a pillanatban tudtam: ez lesz. Nem csak azért, mert bár ha jól számolom öt éve is annak, hogy egy ismerősöm, kinek irodalmi ízlését saját írásai miatt is nagyra tartom ajánlotta, hogy olvashatnék Wass Albertet - ha már ez ideig nem tettem. Szóval e távoli homályba vesző beszélgetésen túl - fél lábbal a lakásban, fél lábbal már a gyülekezetben - futtában elolvastam a regény hátsó lapján lévő idézetet. És tudtam. Tudtam, hogy ezek a sorok elragadnak majd, és visznek messze, messze. Egy réges-régi világba. De visznek befelé is. Az emberbe, az életbe, önmagamba.
Hát ezt olvasom épp.