Szombat délelőtt múzeumba mentünk Lalával. Hónapok óta tervezgettem, hogy megnézem a Capa kiállítást a Nemzetiben. Bori el is hívott egyszer, csak hát épp aznap nem volt rá idő. S mivel a hétvégén végképp bezárt a tárlat, így a szombat reggel volt az utolsó esélyünk. A pesti utcák tíz körül üresen tátongtak, s kicsit szokatlan volt a téli reggel, de egyáltalán nem bántam meg, hogy előző éjjel vasaltam be a szombat délelőttre esedékes "házimunkát". Elképesztő volt belecsöppenni egy világháborúba, látni az amerikai ejtőernyősök arcát, mielőtt kiugranak a náci Németország fölött a bizonytalanba vagy a holland királynő önfeled örömét, ahogy a gyermekével gyermekként hintázik. Felfoghatatlan volt, hogy a pesti utcák házai, melyek nap mint nap körülölelnek mi mindent kellet már átéljenek, hogy tanúi a halálnak, az árulásnak, a pusztulásnak, a romokból előbújó életnek. Nagyszerű volt látni egy embert, aki magyarként vagy zsidóként, amerikaiként vagy egyszerűen csak emberként(?) egy világégés közepette is azon felülemelkedve, némileg távolmaradva, mégis a lehető legközelebbről szemlélte az eseményeket. Hogyan tudott ott lenni Mexikóban, miközben Európa lángokban állt? Hogy volt képes kiugrani egy amerikai gépből Németföldre a háború idején? Hogy fotózta a normandiai partraszállást testközelből? Hogy volt a hidegháború idején Oroszország ortodox templomaiban Steinbeckkel - vagy Idahoi vadászaton Hemmingway-vel? Ott volt Izrael alapításánál és a spanyol polgárháborúban. Mindezt negyven év alatt.
(A kiállítás után egy másik régi vágyam is teljesült: a
Leves - ben ebédeltünk. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése