Szelídség

"A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!" - Fil.4:5.

Ez volt a tegnap esti imaóra igéje. És nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem.
Isten valami mélységes szelídséggel, egyszerűséggel és erővel szólt az Igén és Nagy Sándoron keresztül a szelídségről. Jó volt hallani. Jó volt az Igéhez mérni az életünket. Jó volt több isteniért könyörögni. Jó volt emlékezni, hogy bár a világ nem efelé tart, s manapság már-már gyengének, élhetetlennek tűnik, aki szelíd. Ez az isteni terv. Az isteni akarat. Erre hívott: hogy az a krisztusi alázat, ami nem tekint zsákmánynak mennyei, örökkévaló dicsőséget, hatalmat és erőket, amely önként levetkőzi mindazt, Ami - és képes megalázni magát az emberi gyalázat legaljáig (ld. két Filippi két résszel korábban) - ez az alázat és szelídség ölthessen testet bennem, bennünk. Persze csak, ha akarom.
Egy simára csiszolódott gömbölyű kőről is beszélgettünk. Amilyennek Isten látni szeretne.
Szelídnek. Aki nem sért másokat, nem okoz sebeket. Aki problémák, fájdalamak nélkül képes érintkezni a másik emberrel.
S hogy ez gyenge dolog lenne? A Biblia olyan emberekről állítja, hogy szelídek, alázatosak voltak, mint Mózes, Jákób vagy Jézus. Mózesről azt is, hogy nem volt a földön alázatosabb ember nála. (persze ő se így született - pusztákba kellett mennie, hogy a lobbanékony trónörökösből a föld legalázatosabb vezetője születhessen)
"A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!"
Felszólító módban. Világosan és egyértelműen. Minden ember előtt.

Ma: Munka

Ma : Munka.
Szeretem.
Azt hiszem, ez áldás. Hisz a mai magyar valóságban az emberek többsége ezt aligha mondhatja el magáról.
Én szeretem a munkámat.
A legjobban akkor szeretem, amikor a leghajtósabb, a legtöbb feladat van. Amikor délutánra már mindenen röhög az ember. Kicsit a fáradtságtól, na meg persze mert a pörgős napok néha olyan abszurd helyzeteket produkálnak, amit sokszor csak erős koncentrációval bír ki az ember anélkül, hogy belekuncogna a telefonba. A mai nap is ilyenre sikeredett. Volt vagy három óra folyamatos telefon. Polgármester, családsegítő, szociális munkás, egyetemi önkéntes, színházi titkárságvezető, kisebbségi vezető, két lelkipásztor, egy grófnő, s nem utolsó sorban néhány munkatárs. És persze a témák folyamatosan váltogatva. Segélyek, gyereküdültetés, ingyen vonat, jótékonysági előadás, raktározás, szállítás, konzervek, tészta, használtruha, hírek, informatikai problémák, afgán kapcsolat. Ma még arra is megkértek, hogy "Szilvike drága, segítsen már, hogy a zsidó temetőt rendbe tudjuk hozni, mert... " - és nem a hitközségtől hívtak! Amikor emberem a sírkövek lecsiszolásánál tartott, már alig bírtam nevetés nélkül. Mert bár minden tiszteletem - mélységes tiszteletem! - Isten népéé, és boldog lennék, ha valamit tehetnék ezügyben, de néha annyira abszurd, hogy hogy is jövök én mindehhez. Egyik percben harminc árvízes gyerek, másikban konzervek az egyetemről, az MR1 holnapi Közelről adása, és hirtelen egy sírkert.
Szóval: ilyen az én áldott munkám. Kívántatik hozzá kreativitás, empátia, türelem és még pár apró dolog. De amit ad, az a felemelő érzés, hogy egy-két órás telefonálgatás után félmilliós segítség kel útra a vízben álló házak közé, és a távolban lévő, soselátott roma testvérek azt mondják: "az Úr előtt mondom, naponta imádkozunk értetek".

Kicsit a kicsikkel

Kicsit a kicsikkel magam maradtam. Bori már pénteken elutazott Ukrajnába.
Legutóbbi üzenete alapján elég elfoglaltnak tűnik:
"Ma a medical-team-mel elláttunk 130 embert. A belgyógyászatnál voltam vagy 3 órán keresztül, majd a mozgás-terapeuta mellett kb. 4 órát...vágni kell az angolt nagyon. Van itt tetűtöl kezdve gyomorfekélyen és rohadt lábon keresztül prosztatáig minden, úgyhogy nem egyszerű a munka. Mennem kell a boltba az amerikasiakkal."
Lala pedig tegnap utazott le Síkfőkútra, hogy pár napig koncentráltabban koncentrálhasson a láthatatlanra. Bevallom, ma reggel - lévén ma van a szülinapja - már-már leküzdhetetlennek tűnő kísértést éreztem, hogy gyorsan bepakoljam a gyerekeket az autóba, szerezzünk egy tortát és meglepjük őt. A gyerekek is erősen hajlottak erre. Végül mégis győzött a szív felett az ész. Mert hogy nézne már ki, hogy csendessége rögtön azzal kezdődik, hogy az első teljes napot beharsogja a kiscsalád.
Hát maradtunk. Hátramaradtunk. Belealudtunk a borongós őszi reggelbe. Gombócokat főztünk. Olvasunk és játszunk. Most meg épp arra várunk, hogy beteljen a pogácsák ideje és a kelesztőtálban végre felkeljen a pogácsatészta. Aztán átlényegülve apró kis sütikké a sütőben illetve... teljesítse be sorsát.

Gondolatok a véletlenről...

Véletlen az, ami úgy történik meg, hogy még csak nem is sejtjük, hogy megtörténhet velünk. De ezek csupán számunkra véletlenek. Valaki már vélekedett rólunk, mielőtt mi a véletlennek vélt dolgainkat átéltük.

Úgy vélem, mikor véletlen dologba keveredünk, a kérdés csupán az lehet, hogy mi Isten véleménye erről a helyzetről. Ha jó dolgok érnek véletlenül, akkor nincs sok kérdésünk. Csak ámulunk, és bámulunk, és élvezzük "véletlen" helyzetünk előnyét. Hanem amikor a véletlennek vélt helyzetek összekuszált dolgokat raknak elénk, akkor is hajlandóak vagyunk-e azt vélni, hogy mielőtt ez megtörtént, Valaki már korábban vélekedett helyzetünkről.

Sőt vélelmezi azt, hogy benne bízunk, tőle kérünk tanácsot, segítséget.
Így az, ami véletlenszerűen tör ránk romlásunkra, az Isten véleményét kikérve és benne bízva: erősségünkre lesz.

Ez a hit kezdete.
Véletlen hit nincs!

Ezt a döntésünket mindig tudatosan hozzuk meg, hogy a félelem, harag, bosszú, vagy rettegés helyett- helyet engedünk a hitnek.

Úgy vélem, ez a kiút. Mindenből!
Ekkor kezdődnek el azok a véletlenszerű dolgok az életemben, amik nagyon is vélelmezik Isten létét. Ha ilyen történik velünk, akkor megtanuljuk, hogy a kárunkra ránktörő véletlenek sorozata hirtelen megszakad, mert Ő tudatosan közbelép: a javunkra. Véleményem szerint ez a boldogság kezdete.

S hogy vannak-e véletlenek? Hát persze! addig míg rá nem jövünk, hogy mégsincsenek.

Példabeszédek 3:13-18

Bunkernational-e

Fiaink bunkerezős korszakukat élik. Szobájuk bunkerek valóságos háálózata az utóbbi napokban. Még az éjszakákat is a kanapé és a fal illetve az ablak és az ágy közé épített bunkerekben töltik a földön. Már vagy a harmadik éjszakát. A bunki összkomfortos. Van ott kérem ventillátor, kislámpa, eszi-iszi, s minden amire egy bunkerlakónak szüksége lehet. Illés nevet is adott bunkerföldnek: Bunkernácionál-ééé. Már a szobaajtón is ott virít termetes betűkkel. Nehogy a gyanútlan látogató azt higgye, csupán egy felforgatott fiúszobába csöppent.

Torták

Szombaton délben nekiálltam tortát sütni. S ha már egyszer hozzáfogtam, hát rögtön sütöttem is hármat. A macis, Sport szelet tortát Bori érettségije tiszteletére. A képen bal oldalt megbúvó, szerényebb külsővel, ám annál finomabb ízekkel megáldott sajtortát - akit is életemben először volt szerencsém elkészíteni. No meg persze az elmaradhatatlan répatortát is. Igaz, sütni csak kettőt sütöttem, mert a Sportszeletet nem is kell sütni.
Éljenek a gasztro-blogok, és a sok-sok finom recept!

Ezek vannak

... velünk mostanában. Pénteken volt vidám gyermaknapi rendezvényünk négyezer gyerekekkel és négyezer pereccel. A perec csak azoknak mond valamit, akik reggeltől- estig pakolták, csomagolták a száz ládányi perecet. Az is egy élmény volt, így a pénteki megemlékezésből semmiképp nem maradhat ki. A péntekben volt egy csomó klassz dolog. A legkalsszabb, hogy Illést is magammal vittem, és rettenetesen élvezte az egész napot - kivéve befelé a három órás! araszolást és szétfővést az autóban. Ülhetett limuzinban, rendőrautóban, tűzoltóban, rendőrmotoron és végigassziszált vagy hat-nyolc nyilatkozatot.( no persze mindezekben kicsit később ült és nem a dugóban való araszolás közben :) ) Na meg persze a cirkusz, ami alatt - hűen korábbi önmagához- most is azon szurkolt, hogy "essen le, ne sikerüljön neki...".
Szombaton szerintem alig csináltunk valami érdemlegeset. Bori a reggelt vezetéssel kezdte. Majd a lányok Ócsára el. Mi pedig voltunk. Illetve este elnéztünk a Pelikán terembe Parti Nagy Ibusárját megnézni, mert az évadban ez volt az utolsó előadás. Összefutottunk a gyüliből egy házaspárral, s alig értünk haza a nagy zuhi előtt.
Vasárnap. Bálint lázasan ébredt, így elkezdődött a dilemma: menni vagy nem menni... Mármint Ócsára - és mármint nekem. Mert persze Lale menése nem volt kétséges. A körülményt nehezítette, hogy anyuék is elutaztak, így Velencére se vihettük. A REmisek is elmentek, így ők se tudtak ránézni. Végül a kis drága itthon maradt hármasban apa baptifonjával és a lázmérővel. A baptifon ahhoz kellett, hogy azon megmondja, mennyi is a láza én pedig azt, hogy ennek függvényében mennyi lázcsillapítót vegyen is magához. Ócsán aztán az ebédnél Illlés életében először megkóstolta az epret - rövid kóstolás volt :P - majd Bálint három magasságában azt mondta, nem bánná ha hazajönnék hozzá hamarabb. Mivel a kocsimat előző nap elvitte az ifi, így visszakértem és Sárisivel hazaszáguldottunk, miközben megcsodáltuk Budatétény elöntött útjait és a jégeső maradványait az érdi emelkedőn. Bálint egész jól viselte az egyedüllétet.
Hétfőn ovisulimunka. Isinek ovis gyereknap az apával, ahol is nem nyert a tombolán, pedig hat jegye is volt, emiatt oly mélyen családott, hogy most is dühös, ha a tombola szóba kerül.
Ma borsodi árvíz-túra Lalával. Már az árvizes történések kezdetén felvetette a Lala, hogy ő szívesen lemenne pár napra homokzsákot pakolni vagy bármit. Csakhát ugye az itthoni teendőit is el kell végeznie valakinek. Viszont amikor tegnap kiderült, hogy ma le kell nézzek egy abaúji kis falucskába, ahol a Szerszolg. árvizes családoknak segít, hogy újra legyen hová visszaköltözni... szóval Lala is jött. Ketten mentünk. No meg persze amennyi cucc belefért a Focusba... Az árvizi helyzetet nem volt nehéz elképzeljük, merthogy folyamatosan ömlött oda-vissza az eső. Plusz a vizek is elindultak. A Sajó és a Hernád elég tekintélyes arcát mutogatta. Ahogy közeledtünk, a környező településeken homokzsákok jelezték, jófelé haladunk. Érkezés után a polgármesterrel megbeszéltük a legfontosabbakat, kipakoltuk a cuccot és meglátogattunk egy krízishelyzetben lévő családot. Illetve. Felhívtuk őket, hogy jöjjenek el és mutassák meg az üres és valószínűleg már soha többé nem használható házukat. Hatalmas repedések tátongtak mindenfelé a közfalakon. S tényleg csak egy hajszál tartja még egyben a házat. Ők pedig második hete öten egy rokon kisszobájában. S ez csak a kezdet, mert nem tudni, mikor is lesz újra otthonuk. Lala sokáig beszélgetett velük. Aztán irány hazafelé. Eső zuhog. Vizek nőnek. Hazafelé beugrottunk még Lala szüleihez Őrbottyánba fél órára és kipróbáltuk a Megyeri-hidat. Egész gyorsan átsuhantunk Budán. Most aztán Lala kidőlve, én meg itt kínozom magam, de minek is, mennék inkább aludni, mert reggel megint nap lesz - melyhez ezúton is minden kedves olvasónak kívánok sok áldást, erőt és bölcsességet!