Ma : Munka.
Szeretem.
Azt hiszem, ez áldás. Hisz a mai magyar valóságban az emberek többsége ezt aligha mondhatja el magáról.
Én szeretem a munkámat.
A legjobban akkor szeretem, amikor a leghajtósabb, a legtöbb feladat van. Amikor délutánra már mindenen röhög az ember. Kicsit a fáradtságtól, na meg persze mert a pörgős napok néha olyan abszurd helyzeteket produkálnak, amit sokszor csak erős koncentrációval bír ki az ember anélkül, hogy belekuncogna a telefonba. A mai nap is ilyenre sikeredett. Volt vagy három óra folyamatos telefon. Polgármester, családsegítő, szociális munkás, egyetemi önkéntes, színházi titkárságvezető, kisebbségi vezető, két lelkipásztor, egy grófnő, s nem utolsó sorban néhány munkatárs. És persze a témák folyamatosan váltogatva. Segélyek, gyereküdültetés, ingyen vonat, jótékonysági előadás, raktározás, szállítás, konzervek, tészta, használtruha, hírek, informatikai problémák, afgán kapcsolat. Ma még arra is megkértek, hogy "Szilvike drága, segítsen már, hogy a zsidó temetőt rendbe tudjuk hozni, mert... " - és nem a hitközségtől hívtak! Amikor emberem a sírkövek lecsiszolásánál tartott, már alig bírtam nevetés nélkül. Mert bár minden tiszteletem - mélységes tiszteletem! - Isten népéé, és boldog lennék, ha valamit tehetnék ezügyben, de néha annyira abszurd, hogy hogy is jövök én mindehhez. Egyik percben harminc árvízes gyerek, másikban konzervek az egyetemről, az MR1 holnapi Közelről adása, és hirtelen egy sírkert.
Szóval: ilyen az én áldott munkám. Kívántatik hozzá kreativitás, empátia, türelem és még pár apró dolog. De amit ad, az a felemelő érzés, hogy egy-két órás telefonálgatás után félmilliós segítség kel útra a vízben álló házak közé, és a távolban lévő, soselátott roma testvérek azt mondják: "az Úr előtt mondom, naponta imádkozunk értetek".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése