Megadással sodródunk a mindennapok teeindői, fontosabbnál fontosabb -nak látszó?- dolgai között. Egyik hívás a másik után, egyik helyszínről a másikra rohanva. Észrevétlen darál be a látható kavalkádja.
Aztán időnként megállít, lelassít egy másik világ, a láthatatlan érintése. Azé a világé, amelyben nincs változás, se árnyéka annak, amelyben nincs rohanás, hisz idő se létezik. Bár a másik világ szabad akaratunkat tiszteletben tartva ránk hagyja, hogy ebben a láthatóban a fontososat, rohanósat játsszuk, alkalmanként diszkréten jelzi felénk: van más is, van több is, akadna fontosabb.
A halál megérinti az életet? vagy inkább az élet - a romolhatatlan, örökkévaló - érinti a romlandó, mulandó, halott világot? Valaki átlép egyikből a másikba - s a körülötte lévők hirtelen szembesülni kényszerülnek az elkerülhetetlen valósággal.
Egy átlagos kedden beülsz az autóba, magadra rántod az ajtót és elindulsz, hogy meglátogass valakit. Aztán egy telefon és meg kell értsd, bár elindultál, de hozzá már nem tudsz megérkezni, ez a találkozás ebben a dimenzióban már soha nem jöhet létre.
Vagy e látható világ vitathatatlan vívmányainak köszönhetően valaki elköltözte után is szólni képes hozzád a múltból. Hallgatod, hogyan is látta Istent, hogyan is látta a világot, amikor hinni kezdett a láthatatlanban. Megrázó szavaival szembesülni így, innen. S megrázó beleborzongni, hogy ha már itt is jegyezve vannak szavaink, mi lesz "ha majd az égi határon innen elvámoltat az Isten". Hogy súlya van leírt és kimondott szavainknak.
Különös volt, hogy Marina a 16.Zsoltár sorait (8-10.) választotta bemerítési igéiül - s így ezek a megvallások szóltak hozzánk tőle a temetésén. Ancika néni is pont ezeket az igéket hallotta utoljára ezen a földön. Dávid bizonyságtételét:
"Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örül a szivem és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagysz engem a holtak hajázában, nem engeded hogy híved leszálljon a sírba."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése