Találkozás

Úgy két-három éve, hogy valami megmagyarázhatatlan módon egy hét leforgása alatt egymástól függetlenül megszületett Lalával bennünk a vágy, hogy egyszer majd szeretnénk elmenni a Caminora. Akkor úgy tervezgettük, hogy majd a huszadik házassági évfordulónk évében - azaz idén talán nekivágunk. Később komolyabban átgondolva rá kellett jönnünk, hogy ha valamikor, hát ebben az évben biztosan nem hagyhatjuk itthon egy hónapra a gyerekeket. Ezért is jutottunk arra az elhatározásra, hogy Camino helyett - egyelőre - beérjük a Kéktúrával.
Egyébként még soha nem találkoztam senkivel, aki végigjárta volna a zarándoklatot, csak a caminózók blogjait olvasgatjuk időnként a Lalával.

Mindezt most azért meséltem el, mert ma délután a buszmegállóban megláttam egy hátizsákos hölgyet, aki nagyon úgy tűnt, mintha a Camionóról jönne. Nem szokásom idegeneket leszólítani, de egyszerűen meg kellett kérdezzem, hogy "csak neeem,!". És igen! 31 nap távollét után épp most érkezett haza Spanyolországból. Ráadásul fehérvári! S a buszon is volt egymás mellett két szabad hely! Így több mint egy órán át bombázhattam a kérdéseimmel. Ő pedig örömmel mesélt, mesélt és mesélt - hisz tele volt friss élményekkel, s végre megoszthatta. Erika 53 évesen egy barátnőjével vágott neki a 800 km-es távnak. Nem volt egyszerű. De életreszóló élményt jelentett. Különleges találkozásokkal és sok-sok apró csodával tele. Akárcsak utazása utolsó órája ma délután.

Merci

A francia tanárnőnek, mert megtanította a lányunkat egy új nyelvre, s ezzel egy új világot ajándékozott neki.

( a tűzések mintája az egyik közelmúltban megjelent Praktika magazinból )

OKT: Várgesztes-Kőhányáspuszta-Gánt

Sajnos nincs annyi időnk és lehetőségünk a túrázásra, amennyit szeretnénk. Másrészt hálásak vagyunk Istennek, mert mindig kegyelmes hozzánk, amikor alkalmunk adódik kiszabadulni a természetbe.
A tavaszi szünet zsúfoltsága miatt csak húsvét hétfő délután maradt pár szabad óránk, így a Várgesztes-Kőhányáspuszta közötti alig 5 km-es távot céloztuk meg a fiúkkal. Aznap elég esős volt az időjárás, de nagyon mehetnékünk volt már, így autóba ültünk és szakadó esőben hajtottunk végig a Vértesen. Várgesztesen már nem esett, hát nekivágtunk a hegyeknek. Épp kikerültek a fellegek. Miután beültünk az autóba, megint eleredt az eső.
Most szombaton a Kőhányás-Gánt távot gyalogoltuk végig.Ez már egy 13 km-es szakasz. Épp az a táv, amit kellő odafigyeléssel meg tudnak tenni a fiúk is. No meg akuyta, mert ő se maradhat otthon. A kutya miatt kellett autóval mennünk. Kettővel,. Egyiket Gánton hagytuk, másikkal elviharoztunk Kőhányásig. Ideális tavaszi kirándulóidő fogadott. Az erdő tele volt színes virágokkal, bogarakkal, lepkékkel. Egy szakaszon a fiúk rá is kaptak a lepkefogásra, s alig akartak továbbjönni. Egyébként ez a túráink gyenge pontja: a fiúk leginkább megállni és játszani szeretnek a túrák alatt. A legkülönfélébb helyeken, a legapróbb csekélységekkel bármeddig eljátszanának. Főleg, ha tudják, hogy mennünk kellene. Indulás előtt alkuk köttetnek a megállók számáról és hosszáról. Most pl. egy márványtörmelékkel feltöltött útszakaszon a márványdarabkák széttörése varázsolta el őket. De a Csáki vár romjait is értékelték. Ehhez egyébként kitérőt tettünk meg, mert a neten valami várromnak véltük, aztán kiderült, hogy csak az alapok maradtak - no meg egy tábla "várromok a Vértesben". Pedig szegény Crédót is felcibáltuk a meredek ösvényen.
Nagyjából a táv felén, a mindszentpusztai túristaház mellett volt a következő pecsételő-hely: a romos ház mellett egy oszlop oldalán. Itt újabb pihenőt iktattunk be, és mivel ez már vagy az ötödik volt, megbeszéltük, hogy minimum 45 percet folyamatosan haladunk majd. Az utolsó, Gántra vezető 5,6 km-es szakasz megint csak más volt, mint minden eddigi. Egyik része egy hatalmas ősbükkösön haladt át. Egy keskeny ösvény kanyargott a magas aljnövényzett között. A legszebb erdő, ahol eddig jártunk. Aztán egy fenyves következett. No meg a pihenő. Majd egy erdei útjelző kellemes meglepetéssel szolgált. Megtudtuk, hogy gyorsabban haladtuk, mint reméltük, s már csak egy fél órás táv van vissza Gántig.
Az utolsó két km-t egy lankákkal szegélyezett völgyben haladt. Előttünk a völgyben a gánti templomtorony, mellettünk a szélborzolta fűtenger hullámai. A fiúk pedig - szokás szerint - a fáradságtól végighahotázták az utolsó métereket.
Gánton a Vértes vendéglőben pecsételtünk. A vendéglő, inkább étterem több száz éves fafödémével, és apró régi tárgyakkal, az étlapon bajor étkekkel igen csak megkísértette éhes kis csapatunkat. De a kutya miatt inkább átszáguldoztunk Kőhányásra a Fókuszért és maradt az otthoni palacsintasütés.

Mulandóság

Úgy esett, hogy szabdságon voltam a múlt héten. Megmagyarázhatatlan gyorsasággal és tömörséggel teltek-múltak a napok. Szerda délután végre kimerészkedtem a városba, mert az egyik kávéházban beszéltem meg találkozót valakivel, közvetlenül a Fő utcán kiállított Bori-tabló szomszédságában. Ha már úgy esett, hogy észrevétlen siekrült átbeszélni majd három órát, gondoltam megtoldom egy antikváriumozással is.
Reggel egy blogban olvastam egy Hemingway mondatot, de az eredetét nem sikerült felkutatnom. Az antikváriumban viszont ráakadtam egy Hemingway novelláskötetre, amiben már a második történetben ott volt a keresett mondat. Apró örömök.
Hemingwayt olvasni Párizsról, meg az orosz realistákról. Céltalanul és időtlenül bolyongni a belvárosban. Anyáknapján kisfiam szemébe nézni - őrizgetni a kártyát, mit különleges szerettel szerkesztett. Érettségizőm miatt teljesen értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul átizgulni a magyar érettségit. Berohanni a gimibe, mert nem vagyok normális. Sárival turizni. Isivel színezni. Az angolokkal ebédelni. A nőkkel együtt imádkozni. Sütni. Főzni. Mosni. Vasalni. Szervezni és intézni. Lavórt és barna cérnát venni. Ágytakarót varrni. Lenni. Élni. Jó volt.
Az egyetlen szomorúság az antikváriumba történt másodszori visszasodródásom kapcsán esett meg velem. Újabb fontosságokat fellelvén hirtelen szakadt rám a végzetes felismerés: sosem fogom tudni mindazt elolvasni, amit szeretnék. Ugyanis általában annyira naív vagyok, hogy egészen eddig , életem elmúlt negyvenkét esztendejében abba a hitbe ringattam magam, hogy egyszer majd elolvasok mindent, amit szeretnék. S hogy mikor lesz az az egyszer? Ez nem volt kérdés. Gondoltam, ha máskor nem, hát nyugdíjas éveim alatt. Most azonban valami váratlan módon és megmagyarázhatatlan okból a Hold Antikvárium H betűs polca előtt a bőség zavarában és a H-s kedvencek közötti döntésképtelenség miatt hirtelen tudtam, hogy soha nem tudom majd mindet elolvasni. Vagy legalább azokat, akiket nagyon szeretnék. De őket se tudom majd. Erre mindre sose lesz elég idő. Szomorú volt a felismerés. S valamiért szomorúbban bandukoltam hazafelé a végül is inkább G-s szerzeményemmel. A H-sok most még várhatnak. Remélem, azért nem a nyugdíjig.