Pages

2011. május 9., hétfő

Mulandóság

Úgy esett, hogy szabdságon voltam a múlt héten. Megmagyarázhatatlan gyorsasággal és tömörséggel teltek-múltak a napok. Szerda délután végre kimerészkedtem a városba, mert az egyik kávéházban beszéltem meg találkozót valakivel, közvetlenül a Fő utcán kiállított Bori-tabló szomszédságában. Ha már úgy esett, hogy észrevétlen siekrült átbeszélni majd három órát, gondoltam megtoldom egy antikváriumozással is.
Reggel egy blogban olvastam egy Hemingway mondatot, de az eredetét nem sikerült felkutatnom. Az antikváriumban viszont ráakadtam egy Hemingway novelláskötetre, amiben már a második történetben ott volt a keresett mondat. Apró örömök.
Hemingwayt olvasni Párizsról, meg az orosz realistákról. Céltalanul és időtlenül bolyongni a belvárosban. Anyáknapján kisfiam szemébe nézni - őrizgetni a kártyát, mit különleges szerettel szerkesztett. Érettségizőm miatt teljesen értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul átizgulni a magyar érettségit. Berohanni a gimibe, mert nem vagyok normális. Sárival turizni. Isivel színezni. Az angolokkal ebédelni. A nőkkel együtt imádkozni. Sütni. Főzni. Mosni. Vasalni. Szervezni és intézni. Lavórt és barna cérnát venni. Ágytakarót varrni. Lenni. Élni. Jó volt.
Az egyetlen szomorúság az antikváriumba történt másodszori visszasodródásom kapcsán esett meg velem. Újabb fontosságokat fellelvén hirtelen szakadt rám a végzetes felismerés: sosem fogom tudni mindazt elolvasni, amit szeretnék. Ugyanis általában annyira naív vagyok, hogy egészen eddig , életem elmúlt negyvenkét esztendejében abba a hitbe ringattam magam, hogy egyszer majd elolvasok mindent, amit szeretnék. S hogy mikor lesz az az egyszer? Ez nem volt kérdés. Gondoltam, ha máskor nem, hát nyugdíjas éveim alatt. Most azonban valami váratlan módon és megmagyarázhatatlan okból a Hold Antikvárium H betűs polca előtt a bőség zavarában és a H-s kedvencek közötti döntésképtelenség miatt hirtelen tudtam, hogy soha nem tudom majd mindet elolvasni. Vagy legalább azokat, akiket nagyon szeretnék. De őket se tudom majd. Erre mindre sose lesz elég idő. Szomorú volt a felismerés. S valamiért szomorúbban bandukoltam hazafelé a végül is inkább G-s szerzeményemmel. A H-sok most még várhatnak. Remélem, azért nem a nyugdíjig.

2 megjegyzés:

márta írta...

Szívesen elárultam volna a mondat eredetét, ha megkérdezed. :)
(már ha össze nem keverem magam valaki mással, aki ugyancsak írt múlt héten a blogjában egy Hemingway mondatot egy novelláskötet második történetéből...)

Révész Szilvi írta...

Az volt :) S a legjobbkor találtam rá nálad - és az antikváriumban.
Köszi, hogy megosztottad.