Dorian Gray arcképe - avagy az átok is "áldás"?

A napokban fejeztem be Oscar Wilde fent nevezett regényét. A regény sztorija egy érdekes ötletre épül, mely szerint a főszereplő (D.G.) nem öregszik, nem változik attól a naptól fogva, mikor a róla készült portré megpillantásakor az a kívánság hagyja el száját "bárcsak az arcképe változna, öregedne, s ő maradna mindig ugyanaz...". Kívánsága mesés módon teljesült, bár ennek következményei már kevésbé voltak mesések. Mivel a bűn nem hagyott nyomot rajta, D.G.válogatottnál válogatottabb kicsapongásokra vetemedett.

Olvasás közben eszembe jutott az az isteni igazság, hogy még az átok is Isten kegyelmének eszköze azok életén, akik őt szeretik. Valahol úgy olvastam, "az átok nem más, mint a menny visszajelzése arról, hogy elvesztettem egy örökségemet." Amikor az ember észleli, hogy valami nem megy, valami gond van... eszmélni tud, s előbb-utóbb változtat a dolgain. Ez is kegyelem, hogy nem rohanhatunk teljes erővel a vesztünk felé, hogy Isten "visszajelez" dolgainkra, hogy nyomot hagynak rajtunk a történések.