Nézem a kisebbik lányom, ahogy a ballagási ünnepélyen
beszédet mond a végzős diákok nevében. Akár egy profi szónok, időnként kinéz, rámosolyog
a tömegre, élvezi, hogy jönnek vele. Határozott, magabiztos, mellesleg meg
csodaszép. Isten ajándéka Ő nekünk! – most épp a töri érettségit írja.
Az osztályfőnöknek mondok köszönetet a ballagás után, aki
Sárát dícséri, mert “Öröm volt őt tanítani. Látszik, hogy egy
egészéges család áll mögötte.” Azt is megjegyzi, hogy “sajnos a sok kimaradt, bukdácsoló, problémás osztálytárs se akármiért
olyan, amilyen – a szülők zöme elvált, sokak mögött már csonka család sincs." És megint megráz a felismerés, hogy a felnövekvő generációnak mekkora teherrel, deficittel kell megküzdenie. Tudtam, sejtettem, de meglepő, hogy a szigorú osztályfőnök, aki annyit "rugdossa" tanítványait, maga is tudja, hogy végső soron a felelősség nem is a "felelőtlen" gyerekeké.
Kell egy család. Bármilyen is. Apa, anya, testvérek. És nagyszülök, nagybácsik és nagynénik. Hozzánk tartozók, akikre számíthatunk nemcsak a jóban, főleg ha gond van. Emberek, akik feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak. Akiktől kérhetünk, akiktől kérnünk sem kell. Isten anno így tervezte, hogy minden fiókának legyen egy fészke, ahonnan majd kirepülhet. És Isten azóta se tervezte újra a "rendszert". Ma is, sőt talán ma még jobban, mint valaha: Kell egy család!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése