Az átélt csodák legszebbikét a Vakok Iskolájában láttam. A (L)átható szeretet projektünk záró fejezeteként december 19-én száz vak kisgyereknek adtuk át a személyre szóló ajándékokat. A Nádor terem lenyűgöző volt, de szépségébe fájdalom is vegyült : ilyen látvány veszi körül őket, és a gyerekek nem látnak belőle semmit. Elkezdődött az ünnepség. Édesanyja a színpadra vezette Agárdi Szilvit, aki maga is vak. "Halleluja, helleluja..." - énekelte a vak lány a száz másik vaknak, s én az első könnycseppeket morzsolgattam. Mit érezhet Isten ezekben a pillanatokban? Mi történik körülöttünk? Mi van itt, Istenem?!
A gyerekek a névre szóló ajándékokat egyenként vették át. Tanáraik segítségével lassan, lassan kibotorkáltak a színpad elé. A neveket hallva az igazgatónő már súgta is nekem, milyen is lesz a kis megajándékozott. Ki az, akit majd lelkesen tapsolnak a többiek, ki az, aki azonnal kibontja ott elől a dobozt, ki az, aki az ikertestvérével együtt csoszog épp előre - két vak fiú, egyikük pár hete talált rá a halott apjára a szomszéd szobában. Tényleg elmondhatatlan, mennyi, mennyi szenvedés és emberi tragédia sűrűsödött össze abban a teremben - pedig az átlagéletkor nem volt valami magas.
Aztán egy srác, kinek nevét nagy ováció fogadta, a cipősdoboz átvétele után csak nem ment a helyére. Megállt a többiekkel szemben, a magasba emelte ajándékát, és ezt kiabálta: "Nézzétek, mit kaptam!" Megint sírtam, sírtunk. Mert ugye a teremben ülő másik száz gyerek is...
Sokan siketvakok voltak. Se látás, se hallás. "Őket hogy tanítják?" - kérdeztem az igazgatót. "Valami itt-ott visszamarad. Öt százalék ebből, tíz százalék abból. Ez a szakmánk. Megtalálni, ami visszamaradt, s abból kiindulva építkezni."
Körbenéztem a teremben. Száz boldog gyerek. Némelyik nevelőjével összebújva. Ők a siketvakok. Segítőik egyenként a tenyerükbe jelelték: "Amit a kezedben tartasz, az egy ajándék neked."
"Ajándék: neked."
Ajándékot aznap nemcsak a gyerekek kaptak.
Karácsony volt. A gyülekezetben a Jézus születéséről szóló próféciákat olvastuk. Belegondoltam, mit érthetett a szavakból Mária vagy József annak idején...Pedig a világtörténelem egyik legfontosabb üzenete volt. És mit érthet a mi "bizonyságtételünkből" környezetünk? Amikor őszinte lelkesedéssel győzködjük őket, hogy mindennél inkább Jézusra van szükségük.
"Nézzétek, mit kaptam!" - kiáltjuk nekik - miközben Isten dolgaira talán még teljesen vakok. Mi meg nagy buzgón magyarázzuk... Olyanok vagyunk, mint a vak kisfiú a színpad előtt.
Jobb lenne inkább a tenyerükbe jelelni. Leülni a másik mellé, megkeresni "ami visszamaradt", és kitartóan az értésére hozni, hogy az ajándék csak egy karnyújtásnyira van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése