Apokaliptika

Az utolsó időkről beszélgettünk a kisifivel. Amikor este megdicsértem Illést, hogy milyen ügyesen végigülte/hallgatta a tanítást azt válaszolta: "nem egészen értettem meg mindent". Vicces volt tőle ezt hallani. Hisz hol van az az ember, aki egészen érti?

A lengyelek

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, kinek közös élménye a lengyel vonatos utazás, Krakkó, Warsó vagy a LOT. Hajdanában, mikor még létezett a vasfüggöny, kevés olyan "szabadabb" közeg létezett itt mögötte, mint a lengyel. Talán ezek miatt is van, hogy kicsit mintha rokonaink lennének a lengyelek. Főleg ha az ember elutazik hatezer km-t keleti irányban. Majd ott is marad egy évet - a hosszú, fagyos téli hónapok miatt egy időre teljesen elszigetelve mindentől és mindenkitől. Szóval az idegenben - ha össz-vissz 5 honfitársa él még az országban - , olyan messzi idegenben egy szlovák, cseh vagy lengyel szinte már magyarnak számít.
A lengyeleket odafelé a repülőn ismertük meg. Pontosabban ők ismertek meg bennünket a Bibliáról. Merthogy lengyeleink is hívők voltak.
Aztán úgy esett, hogy barátaiknak (kik később a mi barátaink lettek) azon a héten született meg a kisbabájuk, Zbisek. Életem első keresztelője is a Zbiseké volt.
Zbisek volt a mi kisbabánk ott messzi mongolhonban. Ha Gosia és Rafael ( a szülők) tanácstalanok voltak, hozzánk fordultak. Ha vigyázni kellett Zbisura, hozzánk hozták.
Gosia és Rafael. Fantasztikus emberek. Túlcsordulva Krisztus szeretetétől, a Szentlélektől és Isten tüzétől. 2001-ben a házasságkötésük után fogtak két nagy hátizsákot és elindultak Mongóliába misszionáriusnak. S mivel ez volt a nászútjuk, a Transszibériai expresszel jöttek Moszkvától Ulánbátorig hét nap és hét éjszaka. Ulánbátor egyik külső negyedében aztán Istennek egy másik rendkívüli emberével, egy fiatal koreai pappal, és négy-öt Teréz anyás nővérrel ( a szeretet misszionáriusai - akiket Bálint anno csak "az indiánok"-nak hívott a fejfedőjük miatt) egy gyülekezetet alapítottak. Egy gyülekezetet, ami hozzájuk hasonlóan túlcsordult az élettől, Isten szeretetétől és a szolgálattól. Megosztották az evangéliumot a mongolokkal. Alfát tartottak. Tanították a törekvőket, a házasokat, a gyerekeket... A templomudvaron lévő focipályán mindig több tucat kisgyerek tolongott. Árvákat fogadtak be. S a nagy hidegben felállítottak két jurtát az udvaron. Rafael és a koreai pásztor éjszakánként egy rozoga Uazzal járta a várost, hogy összeszedje az öntudatlan részegeket, s megmentse őket a fagyhaláltól. Sose felejtem koreai pásztort, aki TBC-t kapott a hajléktalanoktól, ezért haza kellett mennie kezelésre. Az orvosok azt mondták, minimum fél évig otthon kell maradnia. Három hét múlva újra ott ült UB-ban a konyhaasztalnál. Saját felelősségére. Mert vissza kellett jönnie, várták az elesettek.
A lengyelek.
Szívünkből szerettük őket. Nagyon sokat jelentettek nekünk.
Lala lassan útra kel Mongóliába. A lengyeleket is meglátogatja. Goisa azt írta: "gyere hozzánk, lakjál nálunk... azon a héten fog megszületni a kisbabánk!" Milyen különös! Hat év telt el. Zbiseknek azóta nem született kistestvére - csak olyanok, akik egyenest a Mennyei Atya karjába mentek. Persze Goisa és Rafa örökbefogadtak mongol gyermeket. De most, hat év után újabb baba érkezik a családba. És valahogy úgy esett, hogy Lala talán most is ott lehet majd a közelben.

Őriz

Minden hely,
ahol eddig voltam,
őrzi az emlékemet.
Ezért van az,
hogy ha
behunyom a szemem
és rájuk gondolok,
bárhol újra ott tudok lenni.


Kiss Ottó

"Előkerül, ami tovatűnt..."

Pár ezer éve Salamon beszélt ilyenről. Van, hogy "előkerül, ami tovatűnt..."
Mongol utam kapcsán most egyre több dolog kerül elő, ami hat éve, nyolc éve tűnt tova az életünkből. Örülök, hogy újra elmehetek. Mostmár nem az idegenbe, hanem kicsit haza. Amikor hat éve eljöttem, a gyülekezet kikísért a reptérre, s most ott fognak várni majd. Még pont egy hét van az indulásig, de már szinte teljesen be vannak táblázva a UB-ban tölött napjaim. Találkozhatom a gyülekezettel. Esténként az összes házicsoporttal. Az ifjúsági gyülekzettel, a pásztorkörrel. Eredetileg a mostani út fő célja Zoliék és a möröniek meglátogatása. Persze reméltem, hogy majd találkozom fenn a régi ismerősökkel, láthatom a gyülekezetet, barátokat. De nem számítottam rá, hogy a két hét tele lesz szolgálatokkal is.
Most izgalmas időket élünk, mert próbáljuk beszerezni és mérlegelni (szó szerint), hogy mit tudunk kivinni a Zoliéknak. Megnyugtató az a dolog is, hogy itthon a gyülekezet közben imádkozik és böjtöl majd értem. Mert pont a "szörnyű kilnec" kellős közepére érkezem majd.Ugyanis kilenc héten keresztül a napi átlaghőmérséklet -25 és 30 fok köré esik. Itthon "farkasordító hidegnek" mondanánk, a mongolok úgy fogalmaznak, hogy "az öreg ökör szarva is letörik", olyan hideg van. Minden onnan érkező levélben figylemeztetnek, hogy nagyon hideg van. Tegnap éjjel Ulánbátorban pl. -35 fok volt, vidéken -40. Így melegen ajánlott, hogy az embernek legyen egy kis imatámogatása, ha kimegy a hidegbe :)
Lehetőségeimhez képest, szeretnék majd itt a blogon is jelentkezni a kinti napok alatt, és köszönök minden támogatást.
Bajerte, viszlát! Lajos

Indulás

Klassz kis szünetünk volt. Sok-sok együtt tölött idő. Köztük pár szabad, program nélküli nap. Ezek után nem egyszerű visszazökkenni a mindennapok feladatai közé. Sötétben kibotorkálni a konyhába. Odakozmálni a reggeli tejbegrízt. Motiválni magad és a rád bízottakat. Elindulni a hideg, szürke, januári hétfőbe. Csöppet sem felemelő.
Ilyen reggeleken óriási áldás, ha az ember társa kézen fogja és kikíséri őt a buszmegállóba, s ezzel az egyszerű gesztussal megszépíti a hétköznapokba visszavezető út első - és egyben legnehezebb - métereit. Hogy aztán a buszon is "véletlenül" mellé sodródjon valaki a gyüliből, akivel észrevétlenül átbeszélgeti az utazás perceit. Már csak egy rövid séta a hideg budai utcán, pár lépcső, s a barátságos, meleg irodában köszöntheti barátait, testvéreit, munkatársait. "Boldog új évet!" "Áldott új évet!" És elkezdődött az év.
Hazafelé talán kicsit fáradtabb, mint máskor. De valahogy így vannak ezzel a többi családtagok is. Még lassabban "születik" a fogalmazás. Másoknál - jó esetben - nincs is annyi lecke, feladat, elintéznivaló, mint máskor. Ám estefelé már időben előkerülnek a pizsamák, mert holnap... folytatódnak a hétköznapok.

Szülőnek lenni...

... a legnagyobb kihívás, a legnehezebb és legfelelősségteljesebb feladat, amivel ezeddigi életemben találkoztam. Mindig is arra vágytam, hogy anyukája lehessek majd egy-két... kisgyereknek. Anyuék a tudói, hogy mackócsaládommal napokat, heteket, éveket elvoltam. Most ámulattal figyelem Illést, amikor betakargatja, megeteti cicáit: Pandát és Laposkát, s a fülükbe súgja: "Nyugi, itt van az apukátok!". Még sose láttam kisfiút apukázni.

Szülőnek lenni nem könnyű. Akkor se, ha a kisbabád miatt nincsenek nappalaid, se éjszakáid. Ha folyton rajtad lóg, mert mindenben tőled függ. Akkor se, ha nagyobb, s már mindenről saját véleménye van, amit időnként azért össze kell egyeztessen a tiéddel.

Szülőnek lenni nem könnyű, és nem is megy túl jól nekem. Pedig a legjobbat szeretném nekik adni, mert ebben a földi viszonylatban tényleg nincs fontosabb, mint az ő jólétük, életük, sorsuk. S tudom, hogy ha valamiért felelős leszek majd Isten előtt, akkor az leginkább az lesz, hogy mennyire tudtam eszköz lenni abban, hogy azokká váljanak, akiknek Isten őket szánta. Időnként félelmetes ez a felelősség! Hogy azzal amit teszek, mondok, ahogy dolgokra reagálok ( ó, jaaaajjj!)- mindennel vetek az életükbe. Nem csak a tudatosan elvetett jó magokkal, sajnos az akaratomon kívül elvetett rosszakkal is. És valljuk be, otthon, a túlterhelt hétköznapokban sajnos jóval több az ösztönös, mint a tudatos ténykedés.

Ma megint kudarcot vallottam. Olyan egyszerű dolgok fognak ki rajtam, mint egy pár csizma megvásárlása. Mert hiába is köröztünk órákat az üzletekben, végül csak nem sikerült a mindenkinek megfelelő megoldást megtalálnunk, s persze megint képtelen voltam ezt normálisan lereagálni.

Szülőnek lenni egyáltalán nem egyszerű, mégis nagyszerű. Néha csak nézi őket az ember, és amilyen érzelgős - elsírja magát örömében. Máskor meg rácsodálkozik, ahogy egy piciből előbújik egy önálló személyiség. Megosztja gondolatait a világról, s te rádöbbensz, hogy "nahát, neki már saját véleménye van!" Hozzád fordul kérdéseivel - ahogy tegnap Illés arról faggatta a Lalát, hogyan is kell majd munkába állnia. S megszépíti az ember életét csupán csak azzal, hogy létezik, hogy van, hogy hozzá tartozik.

Újév: "Újat cselekszem"

Lala ma reggeli üzenete az Ézs. 43: 18-19. volt:
"Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok!
Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket."

Isten újat készít.Nem tárja fel annak minden részletét. Hit által kell elindulnunk az újban. De azért ad néhány támpontot. Első tanácsa: ne a múlton tűnődjünk... Mert az új, nem fér bele a régi tpasztalatokba. Azért új, mert nem régi. Induljunk el és legyünk hűségesek! Lezsenk közben napok, maikor az ember azt érzi: "hogy kerültem ide.." Érdekes, hogy nem az oázisba, az édenkertbe küld, amikor az újról beszél. Olyanokat említ, mint sivatag, puszta, s ezek nem túl lelkesítők. A kihívásokat szeretők gyakran lelkesek, ha az újról hallanak. De pár nap után már az új se biztos, hogy olyan "izgi". Az újhoz kitartás és hűség kell. Hogy akkor se add fel, amikor már szikkasztó a sivatag. Mert az Isten, Isten. A mi világunk arra képes, hogy egy élő vízből halottat, pusztát csináljon, de hogy a sivatag közepén a semmmiből folyót fakasszon... erre Isten képes egyedül. Arra hív, hogy rajtunk keresztül árassza el a világot az élő víznek folyamaival. Így nem csoda, hogy a sivatagos, puszta helyekre küld, hisz az életre leginkább ott van szükség.
Amikor a jövőről beszél, azzal egy cölöpöt ver le, melyre egy hidat épít, amin hit által kell elindulnod. Ígérete egy biztos cölöp a mában, az a pont, ahonnan elindulhatsz, ha hittel reagálsz szavára.