Ágytakaró

A cipzár

Édesanyám varrónő, így gyermekkoromat egy női szabó műhelyben töltöttem. Szabás, varrás. Varrógépek. Ruhapróbák. A mindennapok díszletei voltak.
Persze, hogy szerettem volna én is varrni. Főleg a gépen!
Mikor kicsit nagyobb lettem, anyu megengedte, hogy tanuljak.
Persze nem a gépnél, sokkal inkább a férceléssel, jegyszálazással.
Kezdőként elég sete-suta "művek" születtek. Anyu ilyenkor kibontatta és újravarratta velem a dolgokat. Nem értettem. Nem értettem, miért kell nekem alaposan megtanulnom a dolgokat, mikor csak "varrni" szeretnék.
"Ki tudja! Egyszer felnőttként talán majd távol leszel, s mennyire bánnád, hogy nem tanultad meg. Pedig itt voltál a közelemben." - érkezett a válasz.

Évek jöttek. Évek mentek.
Messze kerültem.
Anyutól hatezer km-re. Mongóliába.
Lalának öltönyt vásároltunk, de hosszú volt a nadrág szára.
"Sebaj! Ez nem nagy dolog. Megoldom."
S ahogy az ulánbátori nappaliban a nadrágszárat öltögettem, eszembe jutottak anyukám szavai. Mintha látta volna annak idején, hogy egyszer majd...

Mindez azért jutott az eszembe, mert szombaton is akadt egy helyzet, melyben az anyutól szerzett tudást kamatoztathattam. A menyasszonyi ruha cipzárja a menyegző előtt egy órával felmondta a szolgálatot. Valakinek eszébe jutott, hogy talán én tudnék segíteni.
Jó régen javítottam cipzárt, de bíztam benne, hogy ha látom, eszembe jut majd, mi is a teendő. Így történt.
S mivel az anyu annak idején nem hagyta, hogy csak felszínesen álljak a dolgokhoz, három évtizeddel később egy szükséghelyzetben megvolt a megoldás.
Mert nincsenek véletlenek.

Esküvő 2.0

Ha szombat, akkor menyegző. S mivel a menyasszony és a vőlegény más és más, a menyegzők is sokfélék. Most Katival és Csabával ünnepeltünk.
Nem is olyan régen történt, hogy Kati bejött az egyik istentiszteletre. Később elmesélte, hogy az ablakuk az imaház kertjére néz, s ha nyitva van, hát áthallatszik a dícséret. Így figyelt fel először az énekekre. Később már hallgatta, aztán átmerészkedett, mert személyesen is látni, hallani szerette volna az istentiszteletet. S jött a következő héten is. Meg a rá következőn. Házicsoportba is elkezdett járni, ahová a párja, Csaba is elkísérte. Isten pedig Csabát is megszólította. Később már nem csak ketten jöttek, magukkal hozták kisfiaikat is. Eldöntötték, hogy elkötelezik az életüket Isten mellett - és egymás mellett is. Így esett, hogy kapcsolatuk hetedik évében, két kisgyerekkel, s a pocaklakó harmadikkal ültek a menyegzői asztal mögött. Jó volt gyönyörködni bennük, és jó volt látni Isten munkáját, aki megszólít időset és fiatalt, a közelben és a távolban.
Bárcsak tudnánk eszközei lenni, hogy sokak megismerhetnék őt a környezetünkben!

Valami igazán értékes, amit a számodra fontosaknak adhatsz

"Én nagyon szoros családi kötelékben nőttem fel, ahol a Jóisten olyan közel volt, hogy fel lehetett volna szólni neki a padlásra. Ha a hitközségben megbetegedett valaki, körbejárt a templomszolga, és megkérdezte: Schwarz úr halálosan megbetegedett, ön mit tud felajánlani az életéért? Apám általában azt mondta: adok két napot az életemből. Ezt felírták, és az így összegyűjtött napokat összesítve Schwarz úr javára felajánlották a Mindenhatónak: összegyűjtöttünk neki két év három napot. Ha Swarcz meghalt, akkor az Örökkévaló nem fogadta el az adományt, ha meggyógyult, elfogadta. Ám a rabbi minden esetben személy szerint mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy vigyázzon, mert nem tudhatja, miből adja azt a néhány napot. Hogy miért meséltem ezt el? Mert az idő az ember legértékesebb tulajdona. Ennél többet senki nem adhat a másiknak. " - Popper Péter

Selfcontrol

Önkontroll vagy mértékletesség - pár napja mindig előttem van. Szó szerint és átvitt értelemben is. Egy takaróra tűztem fel a lélek gyümölcseit. Valahogy a bal felső sarokba jutott a mértékletesség, így mindig látom és mindig elgondolkodtat.
Önkontroll. Mértékletesség. Félek, nem ártana ha többet teremném. Valamiért gyakran érzem azt, hogy ha kétszer ennyi órából állna a nap, akkor is ki/be tudnám tölteni a kis dolgaimmal. Valahogy mindig az van bennem, hogy egy csomó feladatnak, kötelességnek vagy célnak nem tettem eleget. S tudom, ez nem Isten tévedése, hisz ha egy napra 24 órát tervezett, akkor tőlem sem vár 36 vagy 48 órányi serénykedést. A hiba az én készülékemben van. Hogy minden érdekel, hogy mindent meg szeretnék tenni,hogy mindent elvállalok, mindenbe belefogok.
Nem tudom, hogy lehetne jobban és józanabbul csinálni. Itt van pl. a ma reggeli ige "az igaz istentisztelet ez: meglátogatni az árvát és az özvegyet..." És valóban! Épp a múlt héten egg este amikor végre megtettem, hazafelé ezen agyaltam. Milyen áldás is volt találkozni a házhoz kötött idős testvéremmel! Milyen különleges kincsek ezek az órák, percek! S milyen jó is volna, ha hetente legalább egyszer meg tudnék látogatni valakit! ( a félelmetes az, hogy amekkora a gyülekezet, még ez a heti egy alkalom is kevés lenne ahhoz is, hogy mondjuk kétévente eljussak akikhez jó lenne...) Pedig pl. a látogatásban is annyi áldás rejlik. Az ember sok-sok tapasztalatot, bizonyságot, bölcsességet befogadhat, ha figyelmesen hallgatja a másikat. Átélni egy percre egy idős ember terheit. Belelátni az ő mindennapjaiba, ahol egyre jobban beszűkül a világ, és egyre inkább kinyílik az a másik... Futó pillanatra átérezni, milyen is, mikor már évek, évtizedek óta nincs melletted a társad. Mikor a percek, órák lassan telnek, s van hogy álló nap se nyit ajtót senki az emberre. Ezek a találkozások lelassítanak - ami jó. És belelátni engedned az életnek egy másik valóságába, melyet a legtöbben át kell éljünk majd. Jó látni jó példákat! Jó ismerni, becsülni őket! Jó lenne több időt tölteni... velük is.
De most ugye a mértékletességről írok. Amiből több kellene.
Tudom, Isten ilyennek teremtett. Ezekkel az erősségekkel és ezekkel a gyengeségekkel. No meg korlátokkal. Valamivel több mértékletességgel azonban talán könnyebb és bölcsebb lehetne az élet.
Talán varrok majd magamnak is egy takarót, amire rátőzöm a lélek gyümölcseit...

Lepény evők

Lepény evők lettünk.

Szombaton délben egy kisebb láda sárgabarackkal ajándékozott meg az egyik család. Eszegettük, eszegettük, de mivel elég gyors barnulásnak indultak a barackok, másnap az az ötletem támadt, hogy ebből a tetemes adagból sütni kellene valami finomságot.Mivel ilyet még sose sütöttem, de a konyhapulton ott volt épp a laptop, hát gyors rákerestem valami barackos lepényre. Nemsokára el is készült a kis drága. S a következő pillanatban már el is tűnt a tepsiből. Így a következő napon újabb adag lepény gyártásába kezdtünk , most már a Bálinttal közösen, aki szépen be is másolta a receptkönyvbe az új szerzemény legfontosabb összetevőit. A tegnapi is bizonyára finomra sikeredett, de azt már szinte nem is kóstoltuk. Viszont elfogyott az alapanyag. A sütik épp kifelé távoztak az ajtón, mikoris valaki egy tál barackot nyújtott be ugyanott. Így ma megint arra jutottunk a Bálinttal, hogy sütnünk kell egy újabb adagot. Az egészben az is jó, hogy Bálint kész kuktává érik lassacskán a sok sütögetésben. Ha így haladunk, holnap már egyedül süti a következő adagot.

Ma