Pages

2011. július 12., kedd

A cipzár


Édesanyám varrónő, így gyermekkoromat egy női szabó műhelyben töltöttem. Szabás, varrás. Varrógépek. Ruhapróbák. A mindennapok díszletei voltak.
Persze, hogy szerettem volna én is varrni. Főleg a gépen!
Mikor kicsit nagyobb lettem, anyu megengedte, hogy tanuljak.
Persze nem a gépnél, sokkal inkább a férceléssel, jegyszálazással.
Kezdőként elég sete-suta "művek" születtek. Anyu ilyenkor kibontatta és újravarratta velem a dolgokat. Nem értettem. Nem értettem, miért kell nekem alaposan megtanulnom a dolgokat, mikor csak "varrni" szeretnék.
"Ki tudja! Egyszer felnőttként talán majd távol leszel, s mennyire bánnád, hogy nem tanultad meg. Pedig itt voltál a közelemben." - érkezett a válasz.

Évek jöttek. Évek mentek.
Messze kerültem.
Anyutól hatezer km-re. Mongóliába.
Lalának öltönyt vásároltunk, de hosszú volt a nadrág szára.
"Sebaj! Ez nem nagy dolog. Megoldom."
S ahogy az ulánbátori nappaliban a nadrágszárat öltögettem, eszembe jutottak anyukám szavai. Mintha látta volna annak idején, hogy egyszer majd...

Mindez azért jutott az eszembe, mert szombaton is akadt egy helyzet, melyben az anyutól szerzett tudást kamatoztathattam. A menyasszonyi ruha cipzárja a menyegző előtt egy órával felmondta a szolgálatot. Valakinek eszébe jutott, hogy talán én tudnék segíteni.
Jó régen javítottam cipzárt, de bíztam benne, hogy ha látom, eszembe jut majd, mi is a teendő. Így történt.
S mivel az anyu annak idején nem hagyta, hogy csak felszínesen álljak a dolgokhoz, három évtizeddel később egy szükséghelyzetben megvolt a megoldás.
Mert nincsenek véletlenek.

Nincsenek megjegyzések: