Zsúfolt napok, hetek vannak mögöttem. Az ember csinálja, amíg bírja. Persze ez nem kedvez a lelkiállapotának, idegrendszerének és főleg a családjának. Tegnapra is jutott feladat. Mára vendégeket vártunk. A készülésre persze ott volt az este , no meg a reggel. Csináltam, csináltam, aztán csak eljött a pillanat, amikor elszakadt a húr. Kiborultam. Kiabáltam. Összetörtem.
Nem tudom, mire jók ezek... ha csak arra nem, hogy teljes összezuhanásban arcal a padlón fekve újra átéljem időnként mennyire szánalmas, mennyire esendő és mennyire ostoba is tudok lenni.
"Nem kellene ezeknek így lennie."
No de az ajtó előtt már énekelnek. Így nem marad más, mint megmosni a kisírt szemeket, s beosonni valamely kevésbé látványos helyére az imaháznak.
Aztán hálát adni, hogy itt lehetek - hisz mikor máskor lenne égetőbb szükségem az Atya szeretetére...
Abból is kapok - meg másból is.
Kifelé valaki magához ölel, s megdícsér, milyen szép is vagyok ma. Ma, amikor végre nem lógnak azok az útálatos fülbevalók a fülemben.
Őszinte voltam : " Csak véletlen. Épp nem volt a megszokott helyén."
Milyen vicces, hogy valakinek ez okoz örömöt! Sose dícsérne vagy bátorítana. Csak most...
Pedig ha tudná, hogy sokszor ezek a szerencsétlen fülbevalók női mivoltom utolsó kapaszkodói... csak erre marad erő, idő: az ajtó felé rohanva a fülembe aggatni az este a komódon felejtett példányt.
