Palánták

Az este egy baráti pásztorházaspárral vacsoráztunk. Tizenhárom éve Isten hívására hagyták maguk mögött hazájukat, hogy kis hazánkban tevékenykedjenek tovább. Évekig együtt szolágltunk Velencén, ahol sok-sok közös vacsora, esti séta és nevetés tette szorosabbá az Istentől kapott barátságot. Az utóbbi években nem igazán találkoztunk - a közös szolgálatokat leszámítva. Ők Pusztaszabolcsra költöztek, gyülekezetet alapítottak. Egy-két éve Ercsin is van egy roma házi közösség, akiket pásztorolnak. Róluk szól az az apró epizód, ami az este megérintette a szivemet.

- Aminek a legjobban örülök, hogy már több család is felásta a kert egy részét. Az egész tavaly kezdődött. Munkanélküliek, így naphosszat csak otthon ülnek. Hát arra bátorítottam őket, hogy aki felás egy kis darabot a kertben, annak hozni fogok paradicsompalántákat ajándékba. Két család megtette, én meg vittem nekik az ígért palántákat. És aztán jött Isten!- meséli Józsi.
- LÁnka, nem tudod elképzelni mekkora paradicsomok nőttek nekik! - mondja Erzsike. Igaz, egész nyáron imádkaztam, hogy adjon az Úr jó termést, hogy tapasztalják meg az áldást. Megadta! Az egész utca csodájára járt azoknak a paradicsomoknak.
- Tavasszal már kilenc család ásott, és várta a palántákat. Háromszáz palántát vittem nekik a múlt héten!
- Három-százat? - kérdezek vissza.
- Hát még jó! Egész télen kerülgettük a hálószobában a ládákat, dobozokat, ahol a Józsi a palántákat nevelgette. Ha látta volna valaki, egy idő után már inkább nézte volna kertészetnek, mint hálószobának.  - mondja Erzsike nevetve.

Isten két különleges embere. Palántákat nevelnek a hálószobában, hogy Isten szeretetére taníthassanak egy sokak által lenézett és reménytelennek ítélt népet.
Adjon az Úr nekik áldott gyümölcsöket!

A te pillanatod

Balatonföldvárra jöttem dolgozni ma reggel. Általában már Földvár előtt lehajtok az M7-esről, s a legrövidebb úton érkezem az üdülő toronyszobájába, ahol is pár sorstársammal a világtól (majdnem teljesen) elzárva küzdünk a Bibliaismeret tankönyv leadás előtti utolsó verzióin. Ez esetemben azt jelenti, hogy a partig se jutok ki, csak autóból ki-be kis szobába fel, aztán vissza Fehérvárra.
Ma reggel azonban a verőfényes napsütésben, a Balaton és a felhők különleges színeit látva olthatatlan vágy támadt bennem, hogy a Kőröshegyi völgygátról is megcsodáljam kis tengerünk panorámáját. Hát úgy döntöttem, hogy 4-5 km kerülő nem a világ, ez lesz az én mai pillanatom. Nem csalódtam. Nemcsak a völgyhíd panorámája, de a szárszói lehajtóról elém táurló Badacsony tanúhegyének látványa is bőven megérte a kitérőt. És ezek csakis az én pilanataom voltak!
Szerezz ma magadnak te is egy különleges pillanatot!
Isten szeretne ma megajándékozni ezzel!

Minden a javunkra van

Sokféle kapcsolat adatik ember és ember között a földön. Vannak futó barátságok, rövid ideig tart ismeretségek, életre szóló kapcsolatok, és van olyan kötődés, amely független tértől és időtől. Judit ilyen különleges áldása az életemnek. Olyan barát és testvér, akivel örökre összeköt néhány fájdalmas és örömteli pillanat.

Tibor és Judit két kisgyerekkel kezdte meg a pásztori szolgálatot a férjem ikertestvérének szabolcsi gyülekezetében. Sokáig csak hírből hallottunk róluk és odaadó munkájukról, talán egy rokonlátogatás alkalmával találkoztunk először. Aztán úgy esett, hogy egyre sűrűbben láttuk őket vendégül Velencén. Tibornál nyelvgyökdaganatot diagnosztizáltak, és az agresszív betegség miatt műtétre került sor. Tőlünk jártak be a Kék Golyó utcába a vizsgálatokra, kontrollra, kezelésre. Telve voltak reménységgel, élettel és örömmel. A betegség kellős közepén fogant meg és született negyedik gyermekük, Csepke is. Mindenki bízott Tibor gyógyulásában, hiszen hívők százai imádkoztak érte és a családért.
– Tibor betegsége alatt a legnehezebb volt azzal a gondolattal megbirkózni, hogy Isten számára csak egy csettintés lenne, hogy ez az egész szörnyűség elmúljon felőlünk, de vajon akkor miért nem teszi meg? – idézi fel azokat a fájdalmas hónapokat Judit. – Harcoltam, harcoltam az egész ellen. Utólag jöttem rá, hogy abban az időszakban nem Istenben bíztam, hanem a gyógyulásban hittem: abban, hogy a hitem majd meggyógyítja a férjemet. Annyiszor kérdeztem Istent: „Miért, miért nem történik meg a csoda? Miért nem hallgatod meg az imákat?” Emese lányunk hatéves volt Tibor halálakor. Fél évvel később egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Anya, már értem, hogy Isten minden imádságunkat meghallgatta.” „Miért mondod ezt?” – kérdeztem. „Azért, mert apa már nem beteg.” Benne megvolt az a hit. Ő nem csak a földi gyógyulásban tudott hinni. Megértette, hogy a földi gyógyulásnál többen is hihetünk.
Mert Tibort másképpen gyógyította meg a mennyei Atya. Máig előttem van a fotel karfájának erezete, amelybe kapaszkodtam, miközben Judit a telefon túlsó felén suttogta: „Elment, Szilvi, elment. Itt fekszik még az ölemben, de már nincs itt. Elment.”

„Isten kidugta az arcát a függöny mögül”
– Újra kellett építenem a hitemet. Minden megkérdőjeleződött bennem, még az is, hogy van-e Isten – vallja be őszintén utólag. – Aztán eljött az a pont, amikor tudtam, hogy két lehetőségem van: vagy eldöntöm, hogy Isten jó, szeret, és az ő Igéje igaz, vagy elveszek. És akkor elhatároztam, hogy akármit is érzek, tapasztalok, én Istennek hiszek. Ez olyan volt, mint egy váltó az életemben. Attól kezdve Isten kidugta az arcát a függöny mögül, és újra megláttam őt.
Ahogyan teltek-múltak a hetek, a fiatalasszonynak meg kellett hoznia néhány nehéz döntést is. A gyerekekkel ezer szállal kötődtek Újfehértóhoz és az ottani gyülekezethez. A szabolcsi kisváros volt számukra az egyetlen biztonságos hely a földön. Ide fűzték őket a barátságok, az emlékek is. De mindenki látta, hogy bármilyen fájdalmas is, Juditnak el kell onnan jönnie ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni. Mert előbb-utóbb az élőknek túl kellett lépniük a tragédián – úgy az árván maradt családnak, mint a gyülekezetnek is.
– Isten Zircre, a szülővárosomba hívott vissza. Egészen konkrétan szólt hozzám az egyik bibliai igén keresztül: „Rakj le útjelzőket, […] térj vissza városaidba! Meddig tétovázol még, te szófogadatlan leány?” Mert én valóban szófogadatlan voltam: nem akartam visszajönni, továbbra is Újfehértón keresgéltem magunknak lakást. Isten sokféle módon szólongatott, igéken, álmon, jeleken, embereken keresztül. Aztán egy háznézés közben egyszerűen megérintette a szívemet. Az eladó épp a lakás előnyeit ecsetelgette, én meg magamban azt mondtam: „Mit keresek én itt? Nem itt van a helyem!” Hazamentem, és elmondtam a gyerekeknek, hogy visszaköltözünk Zircre.
Amikor Judit a négy kisgyerekkel hazaköltözött, Zircen nem volt baptista lelkipásztor, és csak maroknyian látogatták az istentiszteleteket. Lajos, a férjem segítette az apró bakonyi gyülekezeteket, Judit pedig újra szolgálni kezdett. Özvegyen, egy csecsemővel, egy ovissal és két kisiskolással állt ki eléjük, de négy hónap múlva már egy megtérő fiú bizonyságtétele jelezte, hogy Isten sosem végez félmunkát. És ezt támasztja alá az is, hogy az elmúlt öt évben más is történt Juditékkal…

„Odaadjátok anyát feleségül?”
– Kati nénivel a betegség és a gyász hozott össze bennünket. Az ő férje is lelkipásztor és rákos beteg volt, és Tiborral majdnem egy időben költözött haza. A sorsközösség révén telefonos barátnők lettünk. Egyszer megkérdezte, hogy láttam-e vasárnap a fiát a csetényi hálaadó ünnepen. Látni láttam én egy fiút, és fel is tűnt, hogy miért nézeget, de nem gondoltam, hogy az az ő fia volt. Pár nap múlva aztán egy közösségi oldalon bejelöltük egymást Péterrel, és levelezni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy vonzódunk egymáshoz. Amikor erre rádöbbentem, megszakítottam a levelezést: „Én egy négygyerekes anya vagyok, nem bonyolódhatom felelőtlenül semmiféle érzelmi viszonyba.” Péter eközben azért kezdett imádkozni és böjtölni, hogy tisztán lássa Isten akaratát. Több embert is megkérdezett a döntésével kapcsolatban, és hat nap böjt után teljes békessége volt abban, hogy én leszek a társa. Eljött hozzánk egy csokor rózsával, és feleségül kért – a gyerekektől is. Letérdelt elénk, és megkérdezte őket: „Odaadjátok-e anyát nekem feleségül?” Visszakérdeztek, hogy mit kapnak cserébe, majd egy-egy óriás Túró Rudiért megköttetett az alku…
Könnybe borultak a szemek, amikor a férjem a menyegzőn értük imádkozott. Ilyen párt nemigen látott még az ünneplő gyülekezet. Egymás kezét fogva, körben állt az ifjú pár és az új család. Sírt ott férfi és nő, hívő és hitetlen, mert Isten kegyelme szavak nélkül is beszélt.
Azóta nyolctagúra bővült a Sáfrány család: megszületett Lili és Ádám. Zircen nyaranta közel száz gyerek jár a Judit és Péter által szervezett táborokba. Persze nem csak gyerekek és nem csak nyáron jönnek hozzájuk. Életek, sorsok, lelkek változnak meg a munkájuknak köszönhetően.

– A legnagyobb csoda az, hogy amikor emberi számítás szerint nem történt csoda, akkor sem hagyjuk el az Urat – mondja búcsúzóul barátnőm. – Mi magunktól könnyen elhagynánk, ám ő ilyenkor különleges kegyelemmel hordoz minket. Magamtól én sem tudtam volna megmaradni, de láthatatlan kezek tartottak. Ha akkor feladom, sosem ismerem meg Isten végtelen jóságát, amellyel el akart halmozni.
Sokáig én sem tudtam kimondani, hogy „legyen meg a te akaratod”. Attól féltem, hogy ezzel beleegyeznék valami rosszba. Titokzatos módon éppen Tibor halála után tudtam először szívből megfogalmazni Istennek. Rájöttem, hogy ezzel a legjobbat kívánom magamnak: azt mondom vele, hogy bármihez hozzáférhet az életemben, bármihez joga van hozzányúlni. Mint amikor a gyerek megtanulja, hogy ki a főnök: akkor érzi biztonságban magát, ha tudja a határokat. Így voltam akkor. Megtanultam, hogy Isten a főnök. Akármihez hozzáférhet az életemben, és azt tehet, amit akar, mert minden a javamat szolgálja. Azóta érzem magam biztonságban.

Révész Szilvia
2013/2.

Share

Kell egy család

Nézem a kisebbik lányom, ahogy a ballagási ünnepélyen beszédet mond a végzős diákok nevében. Akár egy profi szónok, időnként kinéz, rámosolyog a tömegre, élvezi, hogy jönnek vele. Határozott, magabiztos, mellesleg meg csodaszép. Isten ajándéka Ő nekünk! – most épp a töri érettségit írja.

Az osztályfőnöknek mondok köszönetet a ballagás után, aki Sárát dícséri, mert “Öröm volt őt tanítani. Látszik, hogy egy egészéges család áll mögötte.” Azt is megjegyzi, hogy “sajnos a sok kimaradt, bukdácsoló, problémás osztálytárs se akármiért olyan, amilyen – a szülők zöme elvált, sokak mögött már csonka család sincs."  És megint megráz a felismerés, hogy a felnövekvő generációnak mekkora teherrel, deficittel kell megküzdenie. Tudtam, sejtettem, de meglepő, hogy a szigorú osztályfőnök, aki annyit "rugdossa" tanítványait, maga is tudja, hogy végső soron a felelősség nem is a "felelőtlen" gyerekeké.

Kell egy család. Bármilyen is. Apa, anya, testvérek. És nagyszülök, nagybácsik és nagynénik. Hozzánk tartozók, akikre számíthatunk nemcsak a jóban, főleg ha gond van. Emberek, akik feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak. Akiktől kérhetünk, akiktől kérnünk sem kell. Isten anno így tervezte, hogy minden fiókának legyen egy fészke, ahonnan majd kirepülhet. És Isten azóta se tervezte újra a "rendszert". Ma is, sőt talán ma még jobban, mint valaha: Kell egy család!

Bori 20

A nagylányunk húsz éves lett. Tegnap ünnepeltük. Egy szépséges tavaszi délután, egy szépséges bakonyi helyen. Kimondhatatlan áldás, hogy Isten ránk bízta őt egy időre. És nekünk négy ilyen áldásunk is van! Szinte tegnap volt, amikor megérkezett - most húsz éves. 

Időnként elnézem őket Sárával: két gyönyörű hölgy. Közben látom azt a két szöszi kislányt is, aki naphosszat játszott a nappali sarkába épített házikóban. Hihetetlen gyorsan felnőnek a gyerekek. Használjunk ki minden időt, amit velük tölthetünk! Tegyünk meg mindent a mában értük, hisz ők a mi legfontosabb küldetésünk ebben a földi életben!

Látogatóban

Nyíregyházán jártam egy hete. A baptista gyülekezet női csendesnapján beszéltem a szeretetről. Különös érzés volt huszonegy év után újra visszatérni egy gyülekezetbe, ahová négy évig jártam. Olyan ritkán jutunk el az országnak abba a részébe (Nyíregyen is vagy kétszer ha voltam az elmúlt két évtizedben), hogy attól tartottam, majd nem találok az imaházhoz. Valóban változott is a környék, az utca, még az imaház külseje is megújult. A kisteremben aztán ráismertem a régi ifik színhelyére. Annakidején még Pintér Béláékkal jártunk itt egy ifibe. Ma már kevés ismerős arccal találkoztam. Akiket ismertem, azok pontosan egy generációnyit öregedtek, s néhány kivételtől eltekintve eltelt egy idő, mire felismertem a régi arcokat. Érdekes volt visszatérni életem egy korábbi színhelyére - kár, hogy városnézésre már nem maradt idő.
Jártunk viszont Lala ikertesójáéknál Újfehértón, ami szintén ritkán adatik meg. Ha nem is hosszan, de jó volt, hogy újra találkozott a család.

Egész-ség

"Ép testben, ép lélek." - mondják. Én azt hiszem, hogy ez fordítva legalább ennyire igaz. Ha a lélek egészséges, teljes, ép, akkor nincs az a testi korlát, ami megakadályozhat abban, hogy ÉLJ - így nagy betűkkel.

Tegnap megadatott, hogy láthattam életem eddigi legnagyobb csodáját. Mert elsőre talán paradoxnak tűnik, hogy Nick Vujicic, a kezek és lábak nélküli ember lenne az, akiben a legnagyobb csodát láttam eddig, de azt hiszem így van. Még sose láttam a természetfelettit ilyen erőteljesen egy szituációban, mint  az ő életében. Első látásra megrázó és érthetetlen, milyen nehézségek között jött be ebbe az életbe. Megrázó az az őszinteség is, ahogy saját múltbeli harcairól, a magányról, az öngyilkossági kísérletről, a lelki fájdalmakról beszél. De elementáris erővel hat az emberre az, ahogy kirobban az Élet ebből a harmincegy éves fiatalemberből. Megtestesült bizonyítéka annak, hogy mire képes az Isten. Adott egy ember, nem kis deficitekkel, aki nemcsak hogy a háta mögött hagyja a múltját, s kihoz az életéből, a lehetőségeiből minden elképzelhetőt - akarom mondani elképzelhetetlent. (megtanul járni, úszni, szörfözni, családot alapít, ÉL ) De ő az, aki hitet és reményt ad ezreknek, és az Életet, az istenit. Mert ha kezek és lábak nélkül is lehet boldog, és teljes az ember, akkor  milyen más akadály képes ettől megfosztani? Bármiben vagyunk, bárhonnan jövünk is, Istennel lehetséges, hogy a jelenünket és jövőnket ne a múltunk határozza meg!

"Ha lenne egy kívánsága, amit teljesít az Isten, mi lenne az?" - tették fel neki csütörtökön a kérdést, a bizonyossággal, hogy perszehogykezeketéslábakat szeretne. De ő másként felelt: "Azt kérném, hogy minden ember szíve meggyógyuljon." 

A legszebb kérés, amit valah hallottam.

Meggyógyult szívek - ez a kegyelem. S hogy Jézus a kereszten ezt elintézte nekünk. "Sebei árán gyógyultunk meg."- múlt időben. 

Jó látni és tapasztalni, hogy a keresztnek ez a dimenziója működik - működhet. Csak el kell dönteni: élet vagy halál, remény vagy kétségbeesés, jövő vagy múlt. 

Ezt a -sokszor nehéz és fájdalmas- döntést viszont senki más nem hozhatja meg helyettünk.