Zsúfolt hónapok, hetek, ezer teendő között az ember sóvár szívvel reméli, hogy egyszer csak megérkezik majd a változás, a pihenés, a felhőtlen nyugalom. Messziről még úgy álmodja, átgondoltan, felkészülten vág majd neki az éves szabadságnak. Aztán ahogy közeledik a sebtiben kitűzött dátum, már csak abban bízik, valahogy mégis összeállnak a csomagok, s nem marad itthon semmi nélkülözhetetlen. Autóba bekerül végül hálózsák, polifóm, fakanál vagy búzadara, naptej és kiskés, ij és gitár, könyv és cd, hörcsi a hűséges társ, a lázcsillapító és a körömvágóolló, no meg hat ember legszükségesebb ruhatára hidegre, melegre, sárra és ünnepre.
Lényeg a lényeg: másképp álmodtuk az éves szabadságot, mint ahogy idén ránk talált. Egy szétvert lakás átalakítási munkálatainak közepén.
Éjfélkor még takarítgattuk a kitakarítahatatlan por és festéktengert. Másnap felkelni se volt erő a fáradtságtól, de hozzá kellett látni a csomagoláshoz, és elő kellett valahonnan varázsolni a dolgokainkat is, amiket magunkkal vittünk (volna) az erdélyi havasok közé.
Délre összeálltak a csomagok, elkészültek a szendvicsek, s elindultunk - no még nem Székelyföldre, csak Velencére egy nagyobb autó után.
Kiállás, beállás, kipakolás, bepakolás. Indulás - az irodába, hisz meghatalmazás is kellene a kocsihoz. Egy-két futó teendő, s már száguldozunk is a találkozópont felé, aztán egy újabb felé, s úgy négy körül el is indulunk a határhoz.
Az autópályát elhagyva valaha volt életünk némely díszlete között közelítünk a román határ felé, mikoris valamiért átvillan az agyamon egy tíz évvel korábbi jelenet a gárdonyi okmányhivatalból, hogy akkor milyennek is gondoltam én 2013-at a távoli, ködős jövőben, mikor lejár majd az útlevelem. Némi nyugtalanság kerít hatalmába, mert bizonyos, hogy ez a 2003-as epizód júliusnál korábban kellett, hogy játszódjon. Érdeklődő kérdésemre -érvényes-e útlevelem - hites férjem csak hallgat. Fokozódó nyugtalanságom okán megkerülhetetlen kéréssel fordulok feléje, hogy olvassa fel nekem, milyen lejárati dátum található úti okmányomban.
Május - hangzik a kurta válasz.
S az évet nem kellett mondania ahhoz, hogy tudjam, most még korántsem nyaralunk.
- Hát a gyerekek?
- Borié érvényes!
- Van akinek lejárt?
- Sára.
- És még?
- Bálint... és Illés.
Személyi igazlovány! - jut eszembe a mentő ötlet. Már Bródy is megénekelte, eme okmány nagyszerűségét pár évtizeddel ezelőtt. Nosza, itt van-é a személyitek?
- Igen . - mutatja Sára.
- Nem - mondja Bálint.
S az Illésnek meg hogy is lenne!
Szóval kettő. Két lejárt okmánnyal kell próbálkoznunk - konstatáljuk abban a pillanatban, amikor már csak három autó választ el a román-magyar határőrpárostól.
- A szomszéd sávban nem is néznek bele - mondom.
- Állj át gyorsan! - kiáltja Lala.
De már késő. Megmagyarázhatatlan lenne a záróvonal átlépés egy autónyira a határőrőktől. Hát megadóan nyújtom az okmányokat a hölgynek, aki persze felfedezi a dátumot, s kedvesen közli, hogy hol is kanyarodhatunk vissza Magyarország felé. A helyileg illetékes okmányirodát javasolja, ahol egy ideiglenes személyit kérhetünk az Illésnek. A lényeg, hogy ne a papír legyen, mert az kevés, plasztik kártya kell mindenképp.
Elköszönünk még a barátoktól, akik nélkülünk vágnak neki az erdélyi hegyeknek, s a 4-es úton araszolunk hazafelé - illetve még Velencén meg kell szerezzük a kapunyitót is, ami ugye a másik kocsiban maradt.
Éjfélre újra itthon hajtjuk álomra fejeinket a félkész lakás festékgőzös szobáiban.
Álmosan, de reménnyel teli az ébredés.
Hármasunk az okmányiroda előtt várakozva várja a nyolcas nyitást.
Reményre jogosít a határőr határozott tanácsa. Az érzés mégis ambivalens, hisz ki látott már az okmányirodából kezében plasztikkártyával távozó állampolgárt. No de várunk türelmesen.
A fényképzős néninél aztán kiderül, hogy valóban esélytelen kártyával távoznunk innen.
Hazatérünk. Hogyan tovább?
Erdély felé már csak egy kiskapunk maradt, a 24 órás útlevél negyvenkétezer forintért - ami nem kevés összeg tekintve a tegnapi hiábavaló határátkelési kísérletünk anyagi vonazatait is. De csak felhívom a Váci úti hivatalt - akkor is, ha a gondolattól is rosszul van már a család, hogy egy újabb napot az autóban az indulásra várakozva kell tölteniük.
A telefon nem válaszol. Lassan már ez se lep meg. Marad a kolléganő, aki tud egy másik számot. Azon aztán felvilágosítanak, hogy ma már semmiképp nem lenne passport. Hát elengedjük az utolsó esélyt is. Bori a Balatonra vonatozik, Sára-Bálint a városba sétál, mi meg nézzük a frissen meszelt szobánk falát, s élvezzük a nyaralás második napját.
