Ma

KÉT NYÁRFA

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

Kányádi Sándor

Még egyszer a dicséretről

"Egy jó dicséreten akár fél évet is elélek."
- Mark Twain

Mirőlírjaaaaaak?

Napjaim tömény kihasználásai az időnek, nincs időm elcsendesedni, mirőlis írjak. Sokminden történik, amit nehéz lenne itt mind felsorolni, összegezni. Mégis, valami jót: tegnapi kisifi. Őszi szünet lévén jópár család itt-ott kirándult, így kevesebben voltunk, tizenheten. Mégis úgy érzem, jó volt. Az intésről és a bátorításról volt szó. A bátorításról, amire annyira szüksége lenne minden embernek ahhoz, hogy egészségesen élni, működni, alkotni tudjon, s ami kiveszőben a mai magyar társadalomból. Mert nehogymár megdicsérjem a másikat, nehogymár azt higgye akarok tőle valamit, nehogymár azt higgye én nem tudnám úgy megcsinálni, nehogymár elbízza magát. Mert különben is, akkor még végül én kevesebbnek tűnnék. Leszólni. Azt már igen! Azzal főlé kerekedem. Abból látják, hogy bezzeg én jobban is tudnám. Azzal szerzek némi hamis tekintélyt, s az emberek "tisztelni fognak", legalábbis félnek majd tőlem.
Isten Igéje mást mond:

"Kérünk titeket testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez." 1:Thess.5:14.

S a bátorításban az is fontos, mivel is bátorítom a másikat. Mondhatunk közhelyeket, szép szólamokat is, de az ember belül valahogy minidg érzi, igaz-e, valóban rá vonatkozik-e az adott dolog. Meglátni a másikban a benne rejlő legjobbat. Tudni szavakba önteni. Tudni átsegíteni őt a kétségeket. Isteni küldetés.

Az alázatos Isten

Bizonyos kultúrákban a fogyatékot átoknak, szégyennek tekintik. A társadalomból kirekesztik, elrejtik a sérült embereket. Gyakori, hogy a keresztények azok, akik feléjük fordulnak, ápolják, segítik őket. Mert a mi Istenünk, egy alázatos Isten. Nem veti meg a gyengét, szenvedőt. Emberré lett, hogy az ember Ember lehessen. Nem tekintette zsákmánynak, aki, ami volt. Megüresítette magát, s szolgai formát vett fel.
- Az itt élő gyerekek szülei nevében szeretném megköszönni mindazt, amit napról napra értük tesztek. Tudom mit jelent pelenkát cserélni. Húsz éve teszem, naponta többször is. - mondta Brian Dorksen kanadai zenész, dicsőítésvezető a gödi Szorgos Kezek Háza gondozóinak. S folytatta:
- Hat gyerekem van. Négy lány és két fiú. Mindkét fiú egy speciális kromoszóma-rendellensséggel született, így értelmi fogyatékkal éli életét. Nem tudnak beszélni. Nem lettek szobatiszták. Mégis, amikor a szemükbe nézek, Isten különleges szeretete mosolyog vissza rám. Isten jellemének, szeretetének olyan mélységeit ismertem meg általuk, melyről soha nem tudtam azelőtt.
S ahogy kezébe veszi a gitárt, s elénekel egy egyszerű dalt, a szobában már senkinek nincsenek kétségei: ennek az embernek barátja az Isten. A fiatalok tapsolnak. Persze legjobb tudásuk szerint, össze-vissza. S éneklik Briannel: „Halleluja”. De ebben az énekben ott van a szívük, lelkük, szellemük. Sérült értelmük minden rezdülése. Már a félősebb is a küszöbön áll, s Rudi is hozza a mikulásos fényképét. Az egyik tolószékben ülő lánynak folynak a könnyei. Apró flottírtörölközővel próbálja felitatni, elrejteni őket. Aztán „megszólal”. A gondozók segítségére sietnek. „Nagyon szépen énekelsz.” Csak Isten a tudója, mennyit is fog fel a történtekből Adrienn elméje. S a zenész újra mesélni kezd:
- Tíz évvel ezelőtt Angliában éltünk. Öt gyermekünk volt akkor, de feleségemmel azt éreztük, családunk még nem teljes, újra szeretnénk egy kisbabát. Sokat imádkoztunk. Kértük az Urat, hogy a sérült fiú, s a négy lánygyermek után ajándékozzon meg újra egy kisfiúval. Egy egészségessel. Isten válaszolt. Megszületett a fiúnk, Ézsaiás. Aztán elérkezett egy nap, mikor az orvosoktól megtudtuk, neki is ugyanaz a betegsége van, mint a bátyjának. Nem volt egyszerű. Azon a napon született ez a dal.
S újra énekelni kezd. Isten hűségéről énekel. Arról, hogy jöhetnek viharok, érhetnek veszteségek, csalódások, egyetlen hely van, ahol az ember megpihenhet, s erőt nyerhet: Isten hűségében.

Brian a gödi otthonban tett hétfői látogatását követő este, október 21-én a budapesti MOM Művelődési Házban a Golgota Gospel kórussal közösen adott jótékonysági koncertet a Baptista Szeretetszolgálat gödi és bicskei otthonaiban élő fogyatékos fiatalok javára. Közvetlenségével, nyíltságával, Isten iránti hűségével és szeretetével százak számára mutatott be valamit az alázatos Isten jelleméből.

ééééés FES

Fes felé már csak egy eseménymentes 300 km maradt. Fesben az első benzinkútnál begyűjtött bennünket egy helyi idegenveztő, s elvitt egy mélygarázsos szállodába. Hozatott egy kisbuszt, s a városnézést azzal kezdtük a királyi palotánál ( a király épp a rabbati palotájában volt :( ). Megérkeztünk a medinába. Fes, az arab csoda. S valóban. Egy ezer éves kisváros látszólag kizárva magából a globális világ tömegkulturáját. Igaz szűk sikátorai között, a bazárok mélyén azért szép számban fellelhető a tömeggagyi is. De ott vannak a műhelyek, ahol kézzel hímzezik a szaharai terítőt, mintázzák a bronztálat, szövik a selyemsálat, készítik az arab füvekből készült parfümöt, cserzik és festik a bőrt. Mennyiféle szín, szag, világ. Közben egy-egy imahely, s a világ legrégibb egyeteme. Árusok mindenhol. Na és persze turisták. S megy az alku. Feléért. Harmadáért. Fes mégis az a hely, ami feledhetetlen és kihagyhatatlan, ha az ember Marokkóban jár.

Quarzazat - Fes felé félúton

Eső nélkül. Háborgó gyomorral motorra szállni, ez az afrikai motorkaland másik arca. Ráadásul vezetőnk ma tevegelni akart a sivatagban, s kinézett a térképen egy jó kis szaggatott vonalas "utat" dél felé. Már nemcsak a gyomrom, de a térdizületeim és utastársaim is háborogtak. Másfél órás küszködés után egy lakott településre értünk, ahol megálltunk "reggelizni" - persze akik tudtak. Lala érdeklődött a helyi erőknél az oázisba vezető útról. Kiderült, hogy a tegnapi felhőszakadás miatt egy km-es szakasza víz alatt van, s lezárta a rendőrség. A rendőrséget is megkérdeztük, és igen. Így vissza a gépekre, s irány a megrázó újabb másfél óra. S már ott is voltunk, ahol három-négy órával ezelőtt :) Fel kellett adni a mára tervezett tevegelést, s észak felé venni az irányt, hisz két nap, s ezer km volt még hátra Tangerig. A sivatag szélén újabb szédületes hegyvonulatok kúsztak elénk. A változatosság kedvéért, most sárgás színben. Hatalmas szaggatott, rétegzett, sziklás szurdok. Sose jártam a grandkanyonban, de a képekről nézve ilyen lehet. Ámulatba mégse estünk, mert újból utólért az eső. Jégeső. S hozzá desszertként a magas hegyi szerpentineken az agyagos vízátfolyások. Na ez volt imaéletünk felfrissülésének koncentrált pillanata. Megint bőrig áztunk. Plusz a következő városban (60 km) egyetlen szállodai szoba sem volt szabad, így egy lelkes helyi sráccal kimotorztunk valami hegyi faluba, ami inkább a fiú családlátogatásának tűnt, mint szálláskeresésnek. Mindegy. Végül mégis találtunk egy szállót, s hálákat adtunk hogy ágy van alattunk.

Marrakech - Szahara

Másnap reggel nekivágtunk az Atlasz-hegységnek. Elképesztő színek és formák. Hátborzongató mélységek fölött és mellett szeltük a kanyarokat. A hegyek először zöldek, majd vörösek voltak. Egy kanyar, s már minden csupa szürke. Marokkó maga a geológiai csoda. Itt minden megvan, amit látni szeretnél. Tenger, hegyek, völgyek, sivatag, virágok, pálmafák. Hihetetlen és leírhatatlan szépség. Háromezer méter magasan szeltük a hegyeket motorjainkkal. Az út menti árusok különleges köveket kínálnak. A kisebb-nagyobb fehér vagy fekete kövek közepén különféle ásványok: topáz, krizolit, ametiszt... a párizsi reptéren egyik utastársunk kézipoggyászában bombának nézték az egyiket :)
Lejebb ereszkedtünk, míg a kövek egészen aprókká váltak, s a fákból nem maradt, csak néhány fűkupac. Kősivatag a szahara szélén. S több ezer éves agyagvárosok, agyagerődök. Gyerekkorom meséi az ezeregyéjszakából. Oázis, pálmaliget, s a vörös agyagpaloták. Hirtelen ott egy filmstúdió a sivatag közepén. Hatalmas díszletek. Piramisok. Szfinxek. Aztán újra a sivatag. Hát, senki nem mondhatja, hogy nem vagyunk vízfakasztó emberek. Marokkó ugye nem épp esős éghajlatáról híres, de velünk úgy esett, hogy még a Szaharában is utólért egy hatalmas vihar: villámok, felhőszakadás. Ámokfutásban menekültünk a fekete felhők elől, s az utolsó pillanatban sikerült megérkeznünk egy hotelbe. Az éjszaka már nem volt épp az ezeregy egyike. Mondogatták is este a többiek, hogy milyen piros az arcom, mennyire megfogott a nap, a szél. Lefekvés előtt még adtam pár gyógyszert egy hidegrázós motorostársnak, aztán fél óra múlva jómagam is áldozata lettem. Reggelre kiderült, hárman is vagyunk.