Napjaim tömény kihasználásai az időnek, nincs időm elcsendesedni, mirőlis írjak. Sokminden történik, amit nehéz lenne itt mind felsorolni, összegezni. Mégis, valami jót: tegnapi kisifi. Őszi szünet lévén jópár család itt-ott kirándult, így kevesebben voltunk, tizenheten. Mégis úgy érzem, jó volt. Az intésről és a bátorításról volt szó. A bátorításról, amire annyira szüksége lenne minden embernek ahhoz, hogy egészségesen élni, működni, alkotni tudjon, s ami kiveszőben a mai magyar társadalomból. Mert nehogymár megdicsérjem a másikat, nehogymár azt higgye akarok tőle valamit, nehogymár azt higgye én nem tudnám úgy megcsinálni, nehogymár elbízza magát. Mert különben is, akkor még végül én kevesebbnek tűnnék. Leszólni. Azt már igen! Azzal főlé kerekedem. Abból látják, hogy bezzeg én jobban is tudnám. Azzal szerzek némi hamis tekintélyt, s az emberek "tisztelni fognak", legalábbis félnek majd tőlem.
Isten Igéje mást mond:
"Kérünk titeket testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez." 1:Thess.5:14.
S a bátorításban az is fontos, mivel is bátorítom a másikat. Mondhatunk közhelyeket, szép szólamokat is, de az ember belül valahogy minidg érzi, igaz-e, valóban rá vonatkozik-e az adott dolog. Meglátni a másikban a benne rejlő legjobbat. Tudni szavakba önteni. Tudni átsegíteni őt a kétségeket. Isteni küldetés.
1 megjegyzés:
Bátoritás? Igen, ez hiányzik...ma éppen "bátoritott" egy egész közeli rokonom az örökbefogadásunkkal kapcsolatban: hogy minek ez, ha ez ilyen nehéz? Mi értelme van? És hogy csak rossz lesz a vége...Pedig szükség van a bátoritásra, tényleg nehéz és bürokratikus. Most éppen itthon vagyunk, zéró lehetőség kilátásban, de bátran megyünk tovább. Métely van, átok a magyar társadalomban. Újászületés kéne. Lelki megújulás.
Megjegyzés küldése