Csütörtök délután igazi tavaszi hangulatban rohantam át a Madách térre, hogy átvegyem a másnap esti előadásra szóló jegyeket a színházban. A Deák téri metróaluljáróból a körútra lépve váratlan tört rám valami régfeledett hangulata a hajdani mindennapoknak. Hirtelen ahogy ebben a friss tavaszban az ismerős házak mellett elsiettem azt éreztem, hogy nemsokára hazaérek. Belépek a házba, felszaladok a lépcsőkön, kinyitom az ajtót, s a napsütötte utcai forgatag után körülölel a hűs előszoba sötétje, s az üres lakás csendje.
Így értem haza nap mint nap a munkából. Ezeken a lépcsőkön, járdákon szaladva. Ilyen tavasz volt akkor is, mikor ideköltöztünk. S milyen furcsa, hogy az emberi elme miket őriz, raktároz évtizedeken át. Hangulatokat,pillanatokat. Nem tudtam, hogy tudom még, milyen volt, mikor csak ketten voltunk.
Péntek este Lalával és a lányokkal jöttünk a színházba. A főpolgármester ült épp előttünk, ami némely jelenetnek elég sajátos aktualitást kölcsönzött. A színház jó volt. Gothár Péter rendezése, nem épp klasszikus feldolgozás.
Ám a színháznál is emlékezetesebb marad az esti séta. A Rumbach Sebestyén és a Dob utcában, a Zsinagóga környékén, s azokon a helyeken, ahol valaha naponta jártunk-keltünk. Lala gondolt egyet, s bementünk a házba is. Ahol két-három villanykapcsoló kivételével semmi, de semmi nem változott. Húsz évvel ezelőtt is ilyen romos volt már szegény. S hogy nem jutott némely környező (azóta lebontott ) ház sorsára, azt csak a külső homlokzaton díszelgő műemlék-jellegről tanúskodó táblának köszönheti. Jó volt újra visszatérni. Mennyi valaha volt otthonunk, életünk, szomszédunk is van már csupán ez alatt a szűk két évtized alatt! S mit tartogat még az, ami előttünk van ebben a dimenzióban?
Az esti sétát a még beljebb belváros irányában folytattuk. Megnéztük a felújított Fő utcát. A Bazilika előtti teret, utcácskákat. Sajnos a Szabadság téren nemrég átadott új szökőkútnak már csak a nedves helyét láttuk. Későn érkeztünk a vízfüggöny megcsodálásához. Így valamikor a közeljövőben újra el kell látogassunk errefelé. Talán a fiúk se fognak bánkódni, ha őket is magunkkal hozzuk majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése