Valami félénk csodálattal figyelem mostanában a földi lét utolsó szakaszát. Távolról figyelem a Teremtő titkát, ahogy gyermekeiről szép lassan lefejti a földi élet burkát, s közben kitárja előttük azt a másik dimenzitót.
Időnként , amikor a földi testben már-már csak vegetáló időseket látok, úgy tűnik, olyan hiábavaló, értelmetlen és megmagyarázhatatlan, hogy miért is nem emeli már át őket a kegyelem abba a másik hazába. Máskor meg - másokkal beszélve látom, hogy semmi sincs véletlen, ok és cél nélkül a teremtett világban. Hogy a rohanó mindnennapokból való fokról fokra visszalépés, a földi élettér beszűkülése, a láthatóból való lassú kivonulás a láthatatlan felé emeli őket. A halandó halódva egyre világosabban látja a halhatatlant.
Egyik megbékélve, csendben, valami mélységes nyugalomban, különös örömben - másik a fizikai szenvedések kohójában, vagy lelki gyötrelmek, fájdalmak, kétségek között küzdve.
Egyik szerettei között vagy mellett - másik egyedül egy kis szobában. Egyedül, de mégse magányosan.
Egyik megbékélve, hálát adva, megtapasztalva, hogy a Mindenható Gondviselése átsegíti a mindennapok megpróbáltatásain, s egyre valóságosabb jelenléte átemeli a látható korlátokon. Másik haraggal, panasszal elűzve még a szeretettel közeledőt is.
Mi mindent végez Isten ebben a különös kohóban? Hogyan égeti ki a belénk ragadt salak utolsó szemcséit is? Titok, az Ő különös titka.
Mint ahogy titok az is, ahogy mindeközben hazafelé tartó gyermekei imái által hordozza, s tartja a láthatóban futkosó, oly "fontos" létünk hány és hány darabját.
Mi lenne velünk, ha Isten hirtelen hazaszólítaná őket, az értünk könyörgőket, ha visszavonna mögülünk minden minket hordozó, értünk harcoló közbenjárót?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése