Egy Ebola-járvány margójára

Megkönnyebbültem, mikor az irodába visszaérve végre elsírhattam magam. Talán a Lőportál utcai családok átmeneti otthonában élő afgán menekültjeink jelenléte, vagy az a hamisítatlan harmadik világbeli közeg, ami a szobájukban megcsapott, talán az évtizedes emlékek egy hatezer kilóméterre lévő nappaliból, ahol időnként összeszorult a szívem, miközben a vonal túlsó felén egy magyarral beszéltem… Nem tudom, mi miatt érintett így az első telefonbeszélgetés, de tény, hogy ma se tudom rezzenéstelen arccal hallgatni a misszionáriust, aki odaátról, a terepről beszél.

Az elmúlt két hét majd mindennapján beszéltem Kamillával telefonon Sierra Leonba. Az egész egy külügyes segéllyel indult. A magyar állam segélyéhez a Szeretetszolgálat is csatlakozott ötezer dollárral. Volt róla szó, hogy valami steril cuccokat veszünk majd belőle, miket aztán a külügy kijuttat az Ebola által leginkább érintett országokba. A sajtótájékoztatón Sierra Leone is szóba került, mint célország. Másnap Sanyi megkért, hogy kérdezzem meg Kamillát, mi a helyzet vele és az övéivel.

Helyzet persze volt. Titusz, a missziós lelkészük épp akkor tért vissza egy kisebb segélykörútról. A rendelkezésükre álló forrásokból szappanokat, vödröket, és rizst vittek a vidéki testvéreknek, s próbálták elmagyarázni a veszélyt és a legfontosabb teendőket. A helyiek sajnos nem mindig értik, mi is történik körülöttük. Hamar láttuk, hogy elkél a segítség, amit az első tervek szerint Szenczy Sándor személyesen vitt volna ki Kamilláéknak. Brüsszelből még heti egyszer repült egy gép Freetownba, s bár Makeni és a megye már több hete karantén alatt van, sikerült egy meghívólevelet is szerezni - de végül a  kilátásba helyezett több hetes karantén miatt most meghiúsult a látogatás. A banki átutalással próbálkoztunk.

Szombaton levelet kaptam a Tonko Limba-i baptista misszió vezetőjétől, Titus Kamarától is. A megrázó írásban arról számolt be: szeptember huszadikán a közösség egyik elöljáróját megfertőzte a vírus, és a férfi két nap múlva meghalt. A követező napon elhunyt a felesége is, aki időközben szintén megfertőződött. Egy héttel később meghalt a fiuk és a vezető anyósa, így két hét alatt a család négy tagját vitte el az ebola. Egyik fiú és a kisebbik lánytestvér pedig karanténban vannak, összezárva a biztosan fertőzöttekkel. A falu, ahol éltek, szintén le van zárva, a bent rekedt emberek éheznek. A hétvégén egyébként egész Kambia körzetet karantén alá helyezték a hatóságok, mert nagyon megemelkedett a fertőzöttek száma. „A helyzet reménytelen, imádkozzatok értünk és azért, hogy ez a halálos kór ne tegye tönkre az országot.” “Munkatársad az Úr szőlőjében”- zárta levelét Titusz - ez újra szíven ütött, mert valóban ugyanannak a szőlőskertnek a munkatársai vagyunk, csak épp most nekem a naposabb oldalon jutott a feladat. És ha már így adódott, vajon teszek-e valamit azokért, gondolok-e néha azokra, akiket a keményebb terepre vezényelt a Szőlősgazda?

A bank persze visszaküldte a támogatást, más megoldás után kellett nézzünk. Levelezni nehézkes, mert veszélyes. Kamillának csak a telefonján van nete – az internetkávézók körülményei meg nem épp életbiztosítások egy ebola járvány kellős közepén. Hát telefonálgattunk. Egyik nap felajánlottuk Kamillának, hogy jöjjön haza ő egy időre. “Köszönöm a lehetőséget, – mondta – de inkább maradnék. Most költöztem egy biztonságosabb lakásba. Ennek zárt udvara van, nem jöhet be bárki. Saját kutunk is van, amit tudunk fertőtleníteni. És most szükség van rám.” Biztonság egy Ebola-járvány közepén! Másnap meg azt újságolta, hogy egész éjjel ugattak a kutyák, mire reggel kiderült, hogy egy fekete kobra jött be az udvarra. Kamilla nyolc éve nem járt itthon. Egy huszonnégy éves rozzant, légkondi nélküli autóval járja a falvakat, és leginkább azon aggódik, hogy mi lehet a sok közelmúltban megtért fiatal testvérrel, akik az Ebola-veszélyen túl a kolerától, maláriától és a karantén miatt mostmár az éhségtől is szenvednek. Tavaly egy három tantermes iskolát építettek Makeniben. De a baptista iskola első tanéve örökre emlékezetes marad, hisz hetek óta nincs már tanítás, s ki tudja hány gyerek ül majd vissza azokba a padokba, ha visszatér az élet a normális kerékvágásba. Az iskolában mostanság csak a gyülekezet találkozik. Mert egy új gyülekezetet is indított Kamilla, ahol most úgy harmincan lehetnek. “A gyülekezetből is meghalt egy testvérnő. A legrosszabb az volt, amikor kijött érte az Ebola-kocsi. Hogy el se temethettük, el se búcsúzhatott tőle a család…” 

“ - Milyen most a helyzet?

- Nagyon, nagyon veszélyes, mert az emberek nem értik, mi történik. Nincs változás, pedig szerintem rengeteg fontos dolgot meg tudnának csinálni. Most mindenkinek takarítania kellene, kimeszelni a kunyhóikat, kutakat kellene ásni, a meglevő kutakat kellene mélyíteni. Feladat volna elég, pl. eltakarítani a szemetet, elásni, a többit kihordani a településen kívülre. Ehhez képest a helyiek csak ülnek és hallgatják a rádiót. Vagy ott vannak a szokásaik. Nagy temetési szertartásokat tartanak 200-300 fővel, ami az adott helyzetben nagyon veszélyes, de nem adják fel a szokásukat. Nehéz a gondolkodásukat megváltoztatni. A szegénység és az éhezés is óriási probléma.

 - Mit jelent a karantén?

Az élelmiszereket ugyan beengedik, de kifelé már nem vihetnek semmit, emiatt nagyon sokan nem tudják eladni a terményeiket, ezért nincs pénzük. A kiskereskedők, akikből jópár van errefelé, lassanként tönkremennek. Elterjedtek a csapos vödrök, otthon talán inkább hordónak neveznénk, mert vezetékes víz sehol sincs. Ez a csapos megoldás fontos lenne, mert így mindenki tudna kezet mosni, de nincs rá pénz. Amennyit tudunk, segítünk. Ha van pénzünk, vödröket, fertőtlenítőszert, szappant veszünk és viszünk az embereknek, meg rizst, hogy ne éhezzenek. De nagyon nehéz a helyzet, és azt hiszem, ha nem dobnak piacra gyógyszert, elég kilátástalan is.” – mesélte Kamilla az egyik magyar újságírónak.

Talán

Talán újra belekezdek. Persze az elmúlt évben is többször gondoltam már rá, de a felelősség: ha belekezdek, akkor folytatni is kellene... - eddig elriasztott. Pedig időnként hiányzik. Hiányzik, hogy átgondoljam, szavakba öntsem, megosszam, megjegyezzem, hogy számot adjak önmagamnak.
Talán most inkább nem gondolok előre, csak belevágok. Felelőtlenül, elkötelezettség nélkül, csak mert kedvem van írni.
Talán megosztok pár dolgot a közelmúltból is - de az is lehet, hogy nem. Meglátjuk.
"Talán eltűnik hirtelen..."
Talán.

Harcok nélkül nem lehetne?

Józsuét olvasom - meg Dávid életét a Sámuelből. Józsuénak nem mindennapi élet jutott. Mózes utódja. Honfoglalás. Csodás átkelés a Jordánon. Jerikó. Aj... Sokan egyetlen ilyen kalanddal beérnék egy életre. Ő meg átvészel reggel egy hatalmas ütközetet, délután meg másik két királyra és népre támad. Nem mintha ez lenne a passziója, de Isten ezt a feladatot szánja neki. A Mindenható az, aki utasítja a győztes ütközet után, hogy akkor most "hajrá, a következő, majd az azt követő". Józsué meg teszi, amit tennie kell.
De a Dávid sorsa se volt mentes a nehézségektől. Felkenetés után évtizedes üldöztetés, bújkálás, menekülés. Újabb menekülés. Ellene fordult a feleség, fiú, a... Harcok is akadtak. Saul idején, meg azután is. Izrael legnagyobb királya - s még a halálos ágyán is a trónutódlással zajgatják.
Győzelmes élet.
 Ki ne vágyna erre?
 Megvallod, "oszt" a tiéd. Hát nem?!
Jó lenne. Az ember annyira tudná szeretni, hogy oké, felkészül egy Jerikóra, engedelmes, legyőzi a majrét: egy nap, két nap... hét nap, csoda meg miegymás. Aztán egy életen át lehetne mesélni a jerikói élményeket. Úgy látom azonban, szembe kell nézni a ténnyel, hogy a csatákat újabb csaták követik. Ez alaphelyzet. Állapot. Enélkül nincs Ígéret földje, nincs "királyság".
Valamilyen szinten így él minden ember. Megvannak a harcai. Harcol valakiért/miért vagy valaki/mi ellen.
S ha már harcok, akkor remélem, hogy talán egy részük az Úr harcai lesznek.

21 nap

Különös áldással indult ez az évünk. Karácsony után -egymástól függetlenül- arra jutottunk a Lalával, hogy egy hosszabb böjttel kellene kezdenünk az új évet. Korábban sose tettünk ilyet, s nem is terveztünk hasonlót, de most mindkettőnkben az a meggyőződés alakult ki, hogy egy dánieli böjtben keressük Istent január elején. 

Nagyon különleges és nagyszerű áldásokat kaptunk engedelmességünkért cserébe. 

Már a legelső este azt az ajándékot kaptuk, hogy Illés fiúnk átadta az életét Jézusnak. Éjjel az a fura és teljességgel rendhagyó ötletünk támadt, hogy odahívjuk magunkhoz aludni, mivel hallható volt, hogy hosszú ideje ébren múlassza az időt a fal túloldalán. Apa elaludt hamar, mi meg mindenfélékről társalogtunk a sötétben. Egyszer csak azzal állt elő a fiú, hogy "Anya, kérdezz tőlem bátran bármit, őszintén fogok felelni." Hirtelen semmi épkézláb nem jutott az eszembe, így kérdésre kérdéssel feleltem: "Ha három kívánságodat teljesítené, mit kérnél most Istentől?" "Hát ezen nem kell sokáig gondolkozzak, mert az előbb a szobámban épp ezen gondolkodtam. Hogy a mennybe kerüljek." "Tudod-e, hogy mi kell ahhoz, hogy a mennybe juss?" "Hogy Jézust az életembe hívjam." "Szeretnéd ezt megtenni? Netán most?" "Igen!"

A szavakat tett követte az imádság és beszélgetés után pedig sokáig nem tudott még izgalmában elaludni a fiú. A sötétben azt suttogta: "Mostmár jó. Mostmár mindenjó!"

És ez volt a három hetes böjt kezdete. Mindaz, amit személyesen kaptam Istentől, ahogy új nézőpontból láthattam meg magam és környezetem, elhívásom és feladataimat... sokszorosan kárpótolt az étel-italért. 

(Tudom, hogy az Ige azt mondja, hogy a böjtölésünk titokban történjen, s nem is áll szándékomban ezzel a bejegyzéssel magam/magunkat valami nagy szellemi embernek állítani be, mert nem vagyunk többek másoknál, nem számít más, csak a kegyelem... Egyetlen célom azzal, hogy megosztom ezt a bizonyságot, hogy a hozzám hasonlókat bátorítsam arra, hogy merjünk bátran kilépni komfortzónánkból, radikális döntésekkel és elhatározással keresni az Istent, mert az áldás nem marad el.)

Capa, ahogy még soha nem láttam

Szombat délelőtt múzeumba mentünk Lalával. Hónapok óta tervezgettem, hogy megnézem a Capa kiállítást a Nemzetiben. Bori el is hívott egyszer, csak hát épp aznap nem volt rá idő. S mivel a hétvégén végképp bezárt a tárlat, így a szombat reggel volt az utolsó esélyünk. A pesti utcák tíz körül üresen tátongtak, s kicsit szokatlan volt a téli reggel, de egyáltalán nem bántam meg, hogy előző éjjel vasaltam be a szombat délelőttre esedékes "házimunkát". Elképesztő volt belecsöppenni egy világháborúba, látni az amerikai ejtőernyősök arcát, mielőtt kiugranak a náci Németország fölött a bizonytalanba vagy a holland királynő önfeled örömét, ahogy a gyermekével gyermekként hintázik. Felfoghatatlan volt, hogy a pesti utcák házai, melyek nap mint nap körülölelnek mi mindent kellet már átéljenek, hogy tanúi a halálnak, az árulásnak, a pusztulásnak, a romokból előbújó életnek. Nagyszerű volt látni egy embert, aki magyarként vagy zsidóként, amerikaiként vagy egyszerűen csak emberként(?) egy világégés közepette is azon felülemelkedve, némileg távolmaradva, mégis a lehető legközelebbről szemlélte az eseményeket. Hogyan tudott ott lenni Mexikóban, miközben Európa lángokban állt? Hogy volt képes kiugrani egy amerikai gépből Németföldre a háború idején? Hogy fotózta a normandiai partraszállást testközelből? Hogy volt a hidegháború idején Oroszország ortodox templomaiban Steinbeckkel - vagy Idahoi vadászaton Hemmingway-vel? Ott volt Izrael alapításánál és a spanyol polgárháborúban. Mindezt negyven év alatt.

(A kiállítás után egy másik régi vágyam is teljesült: a Leves - ben ebédeltünk. )

... lángot a lélek

Szókapcsolat az (egyik?) legkedvesebb versemből. Mondjuk abban a versben nem ez az egyetlen zseniális szókapcsolat. Aki írta olyat tudott a magyar nyelvvel, amit előtte senki, s utána se sokan.

De most nem is róla akarok írni. Inkább arról a kis mindennapi csodáról, ami az elmúlt hónapokban áldásként érkezett az otthonunkba.

Tavasszal kezdődött. Azzal a felismeréssel, hogy ha a szolgálati lakásunk több szempontból nem praktikus (de erről majd máskor), s ha már leéltünk itt hét évet, s elképzelhető, hogy párat még le fogunk, s mivel amúgy meg ez az egyetlen életünk van itt a Föld nevű bolygón, akkor miért kellene sóvárogva ábrándoznunk egy élhetőbb lakásról, miért is ne vehetnénk a kezünkbe a dolgokat, s alakíthatnánk át ezt, ami adatott. A lényeg, hogy meghoztuk 2013 legjobb döntését, és átépítettük a földszintet. 

Az építkezés mellékterméke lett, hogy az új nappaliba beüzemeltünk egy kéményt és vettünk egy kályhát. Egy csodás kis fekete lemezkandallót, melynek üvegajtaján keresztül órákon át bámulhatjuk-és bámuljuk is!- a tüzet. 

És itt érkeztünk el a fent nevezett verssorhoz, mert ugye a lélek valami ősi vonzalom okán kötődik a lánghoz, a tűzhöz. Így vagyunk ezzel mi is. Esténként ülünk a kandalló előtt, hallgatjuk a fahasábok ropogását, és a lelkünk megtelik a láng melegével. Néha olyan kevés kell a boldogsághoz. 

2013-ban olvastam

1. Demos Shakarian: A legboldogabb emberek a földön
2. Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
3. Max Lucado: Ahogy szeretni érdemes
4. Binka Bleier-Birgit Schilling: Háztatrási túlélőkönyv
5. Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
6. Philip Yancey: Mire megyünk Istennel?
7. Esterházy Péter: Javított kiadás
8. Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig
9. Stephen Paul Thomas: Gócpont
10. Nick Vujicic: Megállíthatatlanul
11. Suzanne Collins: Az Éhezők viadala
12. Suzanne Collins: A kiválasztott
13. Suzanne Collins: Futótűz
14. Joyce Meyer: Ne engedd, hogy az érzéseid irányítsanak
15. Yann Martel: Pi élete
16. Polcz Alaine: Asszony a fronton
17. Jentezen Franklin: Böjt - Újraélesítve
18. Esterházy Péter: A szív segédigéi
19. Stormie Omartian: A hit ereje - Hogyan szeressük gyermekeinket?
20. Polcz Alaine: Karácsonyi utazás
21. Francine Rivers: Megváltó szeretet
22. C.S.Lewis: Caspian herceg
23. C.S.Lewis: Az orszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
24. C.S.Lewis: A ló és kisgazdája

A vakok látása - a látók vaksága

Csodás cipősdoboz időszakot tudhatunk magunk mögött. Csodás munkatársakkal és egy Csodatevő Istennel, aki az elmúlt hetekben sokféle jelét adta, hogy nem feledkezett el rólunk egy pillanatra sem.

Az átélt csodák legszebbikét a Vakok Iskolájában láttam. A (L)átható szeretet projektünk záró fejezeteként december 19-én száz vak kisgyereknek adtuk át a személyre szóló ajándékokat. A Nádor terem lenyűgöző volt, de szépségébe fájdalom is vegyült : ilyen látvány veszi körül őket, és a gyerekek nem látnak belőle semmit. Elkezdődött az ünnepség. Édesanyja a színpadra vezette Agárdi Szilvit, aki maga is vak. "Halleluja, helleluja..." - énekelte a vak lány a száz másik vaknak, s én az első könnycseppeket morzsolgattam. Mit érezhet Isten ezekben a pillanatokban? Mi történik körülöttünk? Mi van itt, Istenem?!
A gyerekek a névre szóló ajándékokat egyenként vették át. Tanáraik segítségével lassan, lassan kibotorkáltak a színpad elé. A neveket hallva az igazgatónő már súgta is nekem, milyen is lesz a kis megajándékozott. Ki az, akit majd lelkesen tapsolnak a többiek, ki az, aki azonnal kibontja ott elől a dobozt, ki az, aki az ikertestvérével együtt csoszog épp előre - két vak fiú, egyikük pár hete talált rá a halott apjára a szomszéd szobában. Tényleg elmondhatatlan, mennyi, mennyi szenvedés és emberi tragédia sűrűsödött össze abban a teremben - pedig az átlagéletkor nem volt valami magas.
Aztán egy srác, kinek nevét nagy ováció fogadta,  a cipősdoboz átvétele után csak nem ment a helyére. Megállt a többiekkel szemben, a magasba emelte ajándékát, és ezt kiabálta: "Nézzétek, mit kaptam!" Megint sírtam, sírtunk. Mert ugye a teremben ülő másik száz gyerek is...
Sokan siketvakok voltak. Se látás, se hallás. "Őket hogy tanítják?" - kérdeztem az igazgatót. "Valami itt-ott visszamarad. Öt százalék ebből, tíz százalék abból. Ez a szakmánk. Megtalálni, ami visszamaradt, s abból kiindulva építkezni."
Körbenéztem a teremben. Száz boldog gyerek. Némelyik nevelőjével összebújva. Ők a siketvakok. Segítőik egyenként a tenyerükbe jelelték: "Amit a kezedben tartasz, az egy ajándék neked."
"Ajándék: neked."
Ajándékot aznap nemcsak a gyerekek kaptak.

Karácsony volt. A gyülekezetben a Jézus születéséről szóló próféciákat olvastuk. Belegondoltam, mit érthetett a szavakból Mária vagy József annak idején...Pedig a világtörténelem egyik legfontosabb üzenete volt. És mit érthet a mi "bizonyságtételünkből" környezetünk?  Amikor őszinte lelkesedéssel győzködjük őket, hogy mindennél inkább Jézusra van szükségük.
"Nézzétek, mit kaptam!" - kiáltjuk nekik - miközben Isten dolgaira talán még teljesen vakok. Mi meg nagy buzgón magyarázzuk... Olyanok vagyunk, mint a vak kisfiú a színpad előtt.
Jobb lenne inkább a tenyerükbe jelelni. Leülni a másik mellé, megkeresni "ami visszamaradt", és kitartóan az értésére hozni, hogy az ajándék csak egy karnyújtásnyira van.