... lángot a lélek

Szókapcsolat az (egyik?) legkedvesebb versemből. Mondjuk abban a versben nem ez az egyetlen zseniális szókapcsolat. Aki írta olyat tudott a magyar nyelvvel, amit előtte senki, s utána se sokan.

De most nem is róla akarok írni. Inkább arról a kis mindennapi csodáról, ami az elmúlt hónapokban áldásként érkezett az otthonunkba.

Tavasszal kezdődött. Azzal a felismeréssel, hogy ha a szolgálati lakásunk több szempontból nem praktikus (de erről majd máskor), s ha már leéltünk itt hét évet, s elképzelhető, hogy párat még le fogunk, s mivel amúgy meg ez az egyetlen életünk van itt a Föld nevű bolygón, akkor miért kellene sóvárogva ábrándoznunk egy élhetőbb lakásról, miért is ne vehetnénk a kezünkbe a dolgokat, s alakíthatnánk át ezt, ami adatott. A lényeg, hogy meghoztuk 2013 legjobb döntését, és átépítettük a földszintet. 

Az építkezés mellékterméke lett, hogy az új nappaliba beüzemeltünk egy kéményt és vettünk egy kályhát. Egy csodás kis fekete lemezkandallót, melynek üvegajtaján keresztül órákon át bámulhatjuk-és bámuljuk is!- a tüzet. 

És itt érkeztünk el a fent nevezett verssorhoz, mert ugye a lélek valami ősi vonzalom okán kötődik a lánghoz, a tűzhöz. Így vagyunk ezzel mi is. Esténként ülünk a kandalló előtt, hallgatjuk a fahasábok ropogását, és a lelkünk megtelik a láng melegével. Néha olyan kevés kell a boldogsághoz.