Matúra

Ebben a pillanatban Bori épp az érettségi bizonyítványát veszi át a Vasváriban. Délelőtt végérvényesen lezárult egy korszaka, a középiskolás. Reggel elkísértem utolsó vasváris útjára, s egy hosszú, hosszú délelőttöt töltöttem Az Ajtó előtt. Kedves kollégáim időnként megkönyörültek, s híreket hoztak felőle, de rém hosszú volt az a két óra az ajtó előtt. Ha minden jól megy, még további három hasonló élményben lehet részem életem során. Legközelebb 2013-ban. Hajrá Sári!
Ezeddig még senki nem látta az érettségi bizonyítványt, de látatlanból is büszke vagyok a lányomra (aki megöl, ha elolvassa, hogy ezt ide kiírtam ország-világ elé :) )! Felszabadító érzés volt látni és érezni ma délután, hogy - egyelőre - nincs több tétel, vizsga, tanulás. Átgondoltam, hogy az elmúlt két évben mennyi mindent megtanult, vizsgázott. Kreszből, vezetésből, nyelvizsgából, emelt angol, emelt francia, na meg az érettségi.
Nagyszerű, hogy Isten erőt, bölcsességet, és állhatatosságot adott neki mindehhez. És izgalmas az az út is, amin majd ősztől jár...

Káprázat és csoda

- avagy egy különleges munkanap -


Sajnos nincs sok időm blogolni mostanában, de mindenképp szeretném megörökíteni a múlt pénteket.
Gyereknap lévén 3000 gyereket vártunk Budapestre a Cirkuszba, az Állatkertbe és ... de erről majd később. Ja és még további százötven gyereket szerte Európából is, akiket külön csoportokban kellett fogadni, kísérni miegymás. Bár elég "munkásnak" ígérkezett a maratoni péntek, lévén hogy Lala és Bori az ifikkel Porvacsesznekre utazott, így a "kicsik" rám maradtak, hát magammal vittem őket a gyereknapra.
Kora reggel indultunk, nehogy a dugó miatt a budai oldalon rekedjünk. Így már nyolc után pár perccel megérkeztünk a Városligetbe. Hát elsétáltunk a Városligeti-tóhoz és rácsodálkoztunk szépségére. Kilenckor a gyerekeket bebocsátottam az Állatkertbe, engem pedig a cirkuszban vártak a teendők. A fiúk Sára kíséretében bejárták az Állatkertet, majd találkoztunk a cirkusz előtt, hogy ők is részt vegyenek a nagy gyereknapi limuzinos, lovashintós, rendőrös, tűzoltós, partybuszos parádén. Nyolcvan lovasfogat érkezett az ország legkülönfélébb pontjairól, hogy a Városligetből a Hősök terén át a Parlamentig majd a Nagykörúton át visszahajtsanak a gyerkeekkel a Városligetbe. Mindeközben a rendőrség lezárta az utcákat, hogy a fogatok és a limuzinok szabadon közlekedhessenek. Nem mindennapi élmény volt a Nagykörúton kocsikázni. Igaz a fiúk kicsit megijedtek, amikor egy mentőautó fényeitől megijedt lovak hirtelen szaladni kezdtek a sínek mellett. A különleges városnézés után kezdődött a második cirkuszi előadás, amit együtt néztünk a gyerekekkel. Úgy tűnt, az idei előadás is különlegesebb, mint az előző évek cirkuszai. "Káprázat és csoda" címmel egy orosz vizicirkuszt nézhettünk meg. Már csak a külföldi vendégek vacsoráztatása és a romok eltakarítása maradt hátra.
Hazafelé Sára a kesztyűtartóból előkotorta az egyik Andante CD-t - így lett teljes a káprázat és csoda.

Kincseim

Az utóbbi hetekben sok olyan "kincset" kaptam, amiben megtapasztalhattam környezetem és Mennyei Atyám személyre szabott szeretetét és gondviselését.
Gesztusok, apró vagy nem is olyan apró figyelmességek, melyek által gazdagabb lettem.
Húsvét délben egy csokor gyöngyvirág - amit nagyon szeretek, mert gyerekkori emlékek kötnek hozzá. Csak Isten tudhatta, mennyit jelentett aznap ez a néhény szál virág.
Vagy két héttel ezelőtt az a csokor pünkösdi rózsa, amit szintén régóta szerettem volna már, s egy este arra érkeztem, hogy ott állt a konyhaasztal közepén...
Egy nagy méretű világos táska a világ másik végéből. Magam se tudtam volna szebbet-jobbat venni.
Szülinapi színházjegyek a Nemzetibe a munkatársnőimtől. S amit ők se tudhattak, hogy grátiszba a darab szerzője, a drámaíró épp azt az előadást jött el megnézni, és épp előttünk ült a teremben.
Vagy egy nagyobb ajándék: vasaló és vasalóállvány a szüleimtől. Múlt hétfőn az ajtón belépve egy csodaszép fehér vasalóállvány és új vasaló látványa fogadott. Nem is értettem, hogy került oda. De anyu bizonyára látta, hogy ránk férne már egy új.

A hétvégére is jutott több meglepetés. Szombaton egyedül kellett otthonhagyjuk a kicsiket. Ráadásul az előző heti rohanások miatt főzni, bevásárolni se maradt idő. Péntek éjjel értünk haza, s szombat hajnalban már el kellett menjek az ifi után. Hát három szatyor pereccel,s némi pénzzel maradt otthon az aprónépség.Napközben azonban a Remiből valaki felfigyelt az én "magányos" gyermekeimre. Délben már meleg ebéddel látogatta meg őket. Ahogy vasárnap reggel is az ebédlőasztalon fogadott a megfőzött ebéd a gyerekeknek szóló levélkével. Évek óta nem ettem ilyen finom húslevest!
Vasárnap hajnalban egy csésze kávé formájában öltött testet a szeretet. Három óra alvás után kissé nehézkesen tápászkodtam fel, hogy elérjem az első hazainduló vonatot. Valaki, aki aznap éjjel szintén nem pihent sokkal többet, de simán alhatott volna még órákat az ébresztőig velem együtt kimászott az ágyból, s mire feleszméltem, egy csésze kávéval tért vissza a konyhából.

Szeretni és szeretve lenni. Áldás.

Találkozás

Úgy két-három éve, hogy valami megmagyarázhatatlan módon egy hét leforgása alatt egymástól függetlenül megszületett Lalával bennünk a vágy, hogy egyszer majd szeretnénk elmenni a Caminora. Akkor úgy tervezgettük, hogy majd a huszadik házassági évfordulónk évében - azaz idén talán nekivágunk. Később komolyabban átgondolva rá kellett jönnünk, hogy ha valamikor, hát ebben az évben biztosan nem hagyhatjuk itthon egy hónapra a gyerekeket. Ezért is jutottunk arra az elhatározásra, hogy Camino helyett - egyelőre - beérjük a Kéktúrával.
Egyébként még soha nem találkoztam senkivel, aki végigjárta volna a zarándoklatot, csak a caminózók blogjait olvasgatjuk időnként a Lalával.

Mindezt most azért meséltem el, mert ma délután a buszmegállóban megláttam egy hátizsákos hölgyet, aki nagyon úgy tűnt, mintha a Camionóról jönne. Nem szokásom idegeneket leszólítani, de egyszerűen meg kellett kérdezzem, hogy "csak neeem,!". És igen! 31 nap távollét után épp most érkezett haza Spanyolországból. Ráadásul fehérvári! S a buszon is volt egymás mellett két szabad hely! Így több mint egy órán át bombázhattam a kérdéseimmel. Ő pedig örömmel mesélt, mesélt és mesélt - hisz tele volt friss élményekkel, s végre megoszthatta. Erika 53 évesen egy barátnőjével vágott neki a 800 km-es távnak. Nem volt egyszerű. De életreszóló élményt jelentett. Különleges találkozásokkal és sok-sok apró csodával tele. Akárcsak utazása utolsó órája ma délután.

Merci

A francia tanárnőnek, mert megtanította a lányunkat egy új nyelvre, s ezzel egy új világot ajándékozott neki.

( a tűzések mintája az egyik közelmúltban megjelent Praktika magazinból )

OKT: Várgesztes-Kőhányáspuszta-Gánt

Sajnos nincs annyi időnk és lehetőségünk a túrázásra, amennyit szeretnénk. Másrészt hálásak vagyunk Istennek, mert mindig kegyelmes hozzánk, amikor alkalmunk adódik kiszabadulni a természetbe.
A tavaszi szünet zsúfoltsága miatt csak húsvét hétfő délután maradt pár szabad óránk, így a Várgesztes-Kőhányáspuszta közötti alig 5 km-es távot céloztuk meg a fiúkkal. Aznap elég esős volt az időjárás, de nagyon mehetnékünk volt már, így autóba ültünk és szakadó esőben hajtottunk végig a Vértesen. Várgesztesen már nem esett, hát nekivágtunk a hegyeknek. Épp kikerültek a fellegek. Miután beültünk az autóba, megint eleredt az eső.
Most szombaton a Kőhányás-Gánt távot gyalogoltuk végig.Ez már egy 13 km-es szakasz. Épp az a táv, amit kellő odafigyeléssel meg tudnak tenni a fiúk is. No meg akuyta, mert ő se maradhat otthon. A kutya miatt kellett autóval mennünk. Kettővel,. Egyiket Gánton hagytuk, másikkal elviharoztunk Kőhányásig. Ideális tavaszi kirándulóidő fogadott. Az erdő tele volt színes virágokkal, bogarakkal, lepkékkel. Egy szakaszon a fiúk rá is kaptak a lepkefogásra, s alig akartak továbbjönni. Egyébként ez a túráink gyenge pontja: a fiúk leginkább megállni és játszani szeretnek a túrák alatt. A legkülönfélébb helyeken, a legapróbb csekélységekkel bármeddig eljátszanának. Főleg, ha tudják, hogy mennünk kellene. Indulás előtt alkuk köttetnek a megállók számáról és hosszáról. Most pl. egy márványtörmelékkel feltöltött útszakaszon a márványdarabkák széttörése varázsolta el őket. De a Csáki vár romjait is értékelték. Ehhez egyébként kitérőt tettünk meg, mert a neten valami várromnak véltük, aztán kiderült, hogy csak az alapok maradtak - no meg egy tábla "várromok a Vértesben". Pedig szegény Crédót is felcibáltuk a meredek ösvényen.
Nagyjából a táv felén, a mindszentpusztai túristaház mellett volt a következő pecsételő-hely: a romos ház mellett egy oszlop oldalán. Itt újabb pihenőt iktattunk be, és mivel ez már vagy az ötödik volt, megbeszéltük, hogy minimum 45 percet folyamatosan haladunk majd. Az utolsó, Gántra vezető 5,6 km-es szakasz megint csak más volt, mint minden eddigi. Egyik része egy hatalmas ősbükkösön haladt át. Egy keskeny ösvény kanyargott a magas aljnövényzett között. A legszebb erdő, ahol eddig jártunk. Aztán egy fenyves következett. No meg a pihenő. Majd egy erdei útjelző kellemes meglepetéssel szolgált. Megtudtuk, hogy gyorsabban haladtuk, mint reméltük, s már csak egy fél órás táv van vissza Gántig.
Az utolsó két km-t egy lankákkal szegélyezett völgyben haladt. Előttünk a völgyben a gánti templomtorony, mellettünk a szélborzolta fűtenger hullámai. A fiúk pedig - szokás szerint - a fáradságtól végighahotázták az utolsó métereket.
Gánton a Vértes vendéglőben pecsételtünk. A vendéglő, inkább étterem több száz éves fafödémével, és apró régi tárgyakkal, az étlapon bajor étkekkel igen csak megkísértette éhes kis csapatunkat. De a kutya miatt inkább átszáguldoztunk Kőhányásra a Fókuszért és maradt az otthoni palacsintasütés.

Mulandóság

Úgy esett, hogy szabdságon voltam a múlt héten. Megmagyarázhatatlan gyorsasággal és tömörséggel teltek-múltak a napok. Szerda délután végre kimerészkedtem a városba, mert az egyik kávéházban beszéltem meg találkozót valakivel, közvetlenül a Fő utcán kiállított Bori-tabló szomszédságában. Ha már úgy esett, hogy észrevétlen siekrült átbeszélni majd három órát, gondoltam megtoldom egy antikváriumozással is.
Reggel egy blogban olvastam egy Hemingway mondatot, de az eredetét nem sikerült felkutatnom. Az antikváriumban viszont ráakadtam egy Hemingway novelláskötetre, amiben már a második történetben ott volt a keresett mondat. Apró örömök.
Hemingwayt olvasni Párizsról, meg az orosz realistákról. Céltalanul és időtlenül bolyongni a belvárosban. Anyáknapján kisfiam szemébe nézni - őrizgetni a kártyát, mit különleges szerettel szerkesztett. Érettségizőm miatt teljesen értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul átizgulni a magyar érettségit. Berohanni a gimibe, mert nem vagyok normális. Sárival turizni. Isivel színezni. Az angolokkal ebédelni. A nőkkel együtt imádkozni. Sütni. Főzni. Mosni. Vasalni. Szervezni és intézni. Lavórt és barna cérnát venni. Ágytakarót varrni. Lenni. Élni. Jó volt.
Az egyetlen szomorúság az antikváriumba történt másodszori visszasodródásom kapcsán esett meg velem. Újabb fontosságokat fellelvén hirtelen szakadt rám a végzetes felismerés: sosem fogom tudni mindazt elolvasni, amit szeretnék. Ugyanis általában annyira naív vagyok, hogy egészen eddig , életem elmúlt negyvenkét esztendejében abba a hitbe ringattam magam, hogy egyszer majd elolvasok mindent, amit szeretnék. S hogy mikor lesz az az egyszer? Ez nem volt kérdés. Gondoltam, ha máskor nem, hát nyugdíjas éveim alatt. Most azonban valami váratlan módon és megmagyarázhatatlan okból a Hold Antikvárium H betűs polca előtt a bőség zavarában és a H-s kedvencek közötti döntésképtelenség miatt hirtelen tudtam, hogy soha nem tudom majd mindet elolvasni. Vagy legalább azokat, akiket nagyon szeretnék. De őket se tudom majd. Erre mindre sose lesz elég idő. Szomorú volt a felismerés. S valamiért szomorúbban bandukoltam hazafelé a végül is inkább G-s szerzeményemmel. A H-sok most még várhatnak. Remélem, azért nem a nyugdíjig.