Ma

Írmag

Kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek, hogy adta nekünk ezt a kéktúrás ötletet. Sose gondoltam volna, mennyi titkot és mennyi csodát rejt az erdő a város szélén. Sose hittem volna, hogy túl a negyvenen a túrázás lesz, ami feltölt a hétköznapokra. Nem sejtettem, hogy a közös bóklászás milyen különleges áldás és lehetőség a kicsikkel való együttlétre.
Menetközben rácsodálkozom, észrevétlen mennyi mindent adhatunk is át nekik.
Amikor belvágtunk nem ismerték a füveket, fákat. Ma örömmel mutogatják, melyik a gyertyánt vagy a bükk.
Én is tanulok. Szombaton pl. "Még írmagja sem maradt" szólás erdetét. Apa egy letarolt erdőrész mellett a fiúknak magyarázta, hogy a középen árválkodó két-három faóriás nem más, mint az írmag. (Erdete a gyógyír szóból) Ha ez se marad, akkor esik meg az eset, hogy még írmagja sem marad egy erdőnek.
Bízom benne, hogy csemetéinkben marad majd írmagja a közös kirándulásnak, élménynek. Ahogy Lalában is ott él a nagyszüleivel megtett Mecsek-járások emléke.
Közös élmények, együtt átélt örömök és együtt legyőzött akadályok.

OKT: Várgesztes-Szárliget

- Csúcsra járatva -

A változékony időjárásnak és a lehülésnek köszönhetően az este úgy döntöttünk, ha összejön, holnap irány a Vértes!

Ahogy Fehérvártól távolodunk, egyre bonyolultabb már a kéktúrák szervezése. Szombathoz képest - kora reggel felkerekedtünk, és az tűnt a legészszerűbbnek, hogy Tatabányán hagytuk az autót. Az ottani buszpályaudvarról 8.19-kor indult a busz Várgesztesre. )-kor már pecsételtünk, meginttunk még egy kávét, s nekivágtunk a 14 km-es távnak.
Várgesztes takaros kis falu. Így már az ottani séta is élménynek számított. Az erdőbe érve azonnal emelkedővel indult a mai táv. Viszonylag hamar akadt egy kék háromszög, azaz egy csúcs/kilátó lehetőség. Az ilyen opciókat (főleg mivel mindig "még feljebb" vannak) általában ki szoktuk hagyni a fiúkkal. Most nekivágtunk, és nem bántuk, mert egy csodás sziklaszirtre vezetett az ösvény, ahonnan a fél Vértést be lehetett látni. Várgesztes ott törpült az ember lába alatt. De el lehetett látni egészen Tatabányán túl a komáromi szélerőmű-parkig is. Innen egy darabig ereszkedtünk.
A következő jelentősebb hely egy túristaszálló volt a Mátyás-kútnál. (ahol persze minden van, csak víz nincs) A közelben erdei szamócákra leltünk. Majd ismét emelkedni kezdett. A Szarvaskút-nál már vízre is leltünk. Ezidőtájt állt elő Illés találó mondásával: "Elkékülni, virág, sajt!" amiatt jutott az eszébe, hogy a lejtősebb terepen nem ritkán előrefutott a gyermek.
Mindig elámulunk, Isten milyen különlegesen változatosnak teremtette akárcsak kis hazánkat is. Minden kéktúra más és más. Más környezet, más élővilág, de más az erdő, más csodákkal szembesülünk. A mai kirándulás például a pillnagókról marad emlékezetes. Csodaszép színes pillangók bukkantak fel az egyik tisztáson. Egyre több és több napozott az út közepén elterülő hatalmas tócsák körül. Amikor Bálint hirtelen felemelte a kezét száz meg száz színes pillangó repkedett körülötte. Olyan volt, mint Buendía ezredes unakahúga a száz év magányból.
Bálinttal egyébként egy másik csoda/ácska is történt. Reggel említette, hogy szeretne már gyíkot látni, mert a kéktúrán még sose találkozott gyíkkal. Bátorítottam, hogy ha ezt szeretné, talán kérnie kellene a Teremtőt, hisz neki nem sokból tart utunkba küldeni egyet. Tíz perc múlva meg is volt az első gyíkos találkozás. Később egy másik is megadatott.
A Rockenbauer emlékfa mellett majdnem elvágtáztunk. Viszont úgy döntöttünk, hogy ezen túl nem hagyjuk ki a csúcsokat, így felmásztunk a Vitányvárhoz. Valóban megérte a kis kitérőt, ahol körbemásztuk a falakat, no meg megcsodáltuk a pompás panorámát. A Mária-szakadék következett - az út, akár a hullámvasút. Közben egyszer az eső is eleredt. De az erdőben a sűrű lombok alatt nem is kellett elővenni az esőköpenyeket, csak megvártuk, hogy továbbaraszoljon a felhő, miután terhétől megszabadult.
Csákányospusztánál felfaltunk a hátizsákból minden maradékot. Ekkorra már mindenkinek kellően megdagadt a lába a bakancsokban, s nem volt egyszerű, hogy újra belendüljünk a pihenő után. Illésnek egy szandált is bedobtunk reggel az egyik hátizsákba, igazán hálás volt. amikor a Birkatanya után lekerülhetett lábáról a túrabakancs. Csákányos után kereszteztük az 1-es utat ( mindig fura érzés, amikor az erdei világot keresztezi a civilizáció ). Majd egy búzatábla közepén araszoltunk felfelé Szárliget irányába. Apától megtanultuk, hogy melyik az érett kalász. Saját szemünkkkel láttuk, hogy az érett kalász valóban lehajlik. S meg is kóstolhattuk a búzaszemeket. A fiúknak annyira ízlett, hogy kétszer is visszamentek tartalékért. Egy pacsirta énekét is megcsodáltuk - miután apa felvilágosított bennünket e szerzet kilétéről is.
Szárligeten falunap volt, mint megtudtuk a főszervező apjától. Volt szerencsénk tőle érdeklődni a vasútállomás holléte felől. Innen ugyanis vonattal variáltuk magunkat vissza Tatabányára. Szerencse, hogy a buszpályaudvar és a vasútállomás egymás mellet van, így a vonatról leszálva azonnal rátaláltunk a kocsira, s ötre már itthon is voltunk.

Kérnünk sem kell

Az Alleban ebédeltünk a munkatársammal.Mielőtt hozzáláttunk, megáldotta az ételt. Azt is megköszönte, hogy "bőségesen van mit ennünk, és még kérnünk sem kell".
"Még kérnünk sem kell" - vágott mellbe a gondolat. Időnként én is elgondolkodom, amikor a családomnak főzök, mi is lenne velem, ha olyan körülmények közöt kellene gondoskodnom szeretteimről, mint a Móricz-novellák hősei. Amikor kemény fizikai munkát kellett végezni a "semmiből" varázsolt "étkek" erejével. Vagy úgy kellett összebogarászni azt a pár krajcárt, hogy valami is jussson az asztalra.
Hálás vagyok, hogy sosem kellett "kenyérkéregetővé lennem". Hogy nagyobb gond nélkül is gondoskodhatok a rámbízottakról. Hogy a hűtőajtót kinyitva még választani is lehet.Mert Isten kegyelméből a világnak ebben a jobb-létű szegletében élhetek.
És még kérnem se kellett.

Nem beszélek zöldségeket!

Bálinttal a Barátság Klubmoziban láttuk Depardieu filmjét.
Egyszerű, de nagyszerű. A szeretetről és hiányáról. A szavak és könyvek hatalmáról. A barátságról és ragaszkodásról. Egy idős "gazdagságáról". Szép.

A Barátság-ban azt szeretem, ahogy a filmek alatt/után a közönségből némán valami különös közösség lesz. Ahogy mindenki lélegzetfojtva, mozdulatlan végigüli a stáblistát az utolsó fekete kockáig, s ahogy sóhajtások közepette lassan és udvarisan elhagyja a termet. Igazán barátságos.

Szabadság, két keréken

Tegnap este megtudtam, hogy Illés és apa nagy elhatározásra jutott: ma kibicóznak a mamához Vekencére (25 km) ketten. Illés persze ott marad egy-két napra, apa pedig visszavonatozik.Szólt a terv.
Reggel az izgatott készülődést látva úgy éreztem, olyan rossz lenne ebből kimaradni. Nem szeretném, hogy nélkülem éljék át ezt a különleges utat. Hát gyorsan szabadságot kértem és kaptam. Így hármasban vágtunk neki a (nekünk) nagy útnak. Az út egyébként nemcsak nagy, de szerintem szép is. Különösen a Kisfalud-Dinnyés közötti szakasz, ami egy patak (vagy csatorna?) partján halad végig a természet kellős közepén. Sajnos nem elég hosszú, mert az őt követő részeken már nagyon tudja zavarni az embert a civilizáció. Akárcsak a Kéktúrák után, amikor az ember megérkezik az első lakott településre és az orrát csípi a máskor megszokott "levegő". Na de azért a tó mellett egyáltalán nem volt rossz kerekezni. Illés jól bírta. Két és fél óra alatt érkeztünk meg a mamához,s elhatároztuk, hogy hazafelé is két keréken jövünk. Ami egész jól is ment Agárdig, ahol Lala egyik pedálja végképp feladta a harcot. Így onnan ő egylábbal tekert még vagy 10 km hazaáig. Pontosabban a Vitál bicajboltig, ahonnan az utolsó szakaszt gyalogolta.
A nehézségek ellenére is felszabadító volt a természetben lenni,kócsagokat látni, rengeteget beszélgetni, jókat nevetni és életemben először 55 km-t tekerni egyetlen nap alatt.

Hajrá Vidi!

A bajnok csapat hazájában sosincs lazítás, pihenés.
No most nem a Sóstói úti történésekre gondolok. Nálunk ugyanis Vidiből több is van.
Itt van mindjárt az Illés, mint az egyszemélyes "Vidi". A vakáció beköszönte óta nincs nap, hogy ne küzde meg valamely jeles ellenféllel a város egy tetszőleges játszóterén, sportpályáján. A legkülönösebb, hogy bárki is legyen az ellenfél (Reál Madrid, Barca vagy a papa kedvenc német csapatai - mondanom se kell, mindet az apa testesíti meg!), valahogy mindig a Vidi nyer!
Egyik délelőtt már-már megdőlni látszott a sikersorozat, mert az apa azzal hívott fel, hogy hhihetetlen, de ma délelőtt a Barcelona legyőzte a Vidit. Csodálkoztam is, mire az ellenfelek nevetve mondták a telefonba, hogy ma reggel az Illés azzal állt elő, hogy ma az apa lehet a Vidi. Hát ezért volt a szégyenteljes vereség. De a hazai szurkolók megnyugtatására: azóta már helyre álltak a dolgok, s a Vidinek nem si egyszer sikerült kiküszöbölnie a csorbát.