OKT: Várgesztes-Szárliget

- Csúcsra járatva -

A változékony időjárásnak és a lehülésnek köszönhetően az este úgy döntöttünk, ha összejön, holnap irány a Vértes!

Ahogy Fehérvártól távolodunk, egyre bonyolultabb már a kéktúrák szervezése. Szombathoz képest - kora reggel felkerekedtünk, és az tűnt a legészszerűbbnek, hogy Tatabányán hagytuk az autót. Az ottani buszpályaudvarról 8.19-kor indult a busz Várgesztesre. )-kor már pecsételtünk, meginttunk még egy kávét, s nekivágtunk a 14 km-es távnak.
Várgesztes takaros kis falu. Így már az ottani séta is élménynek számított. Az erdőbe érve azonnal emelkedővel indult a mai táv. Viszonylag hamar akadt egy kék háromszög, azaz egy csúcs/kilátó lehetőség. Az ilyen opciókat (főleg mivel mindig "még feljebb" vannak) általában ki szoktuk hagyni a fiúkkal. Most nekivágtunk, és nem bántuk, mert egy csodás sziklaszirtre vezetett az ösvény, ahonnan a fél Vértést be lehetett látni. Várgesztes ott törpült az ember lába alatt. De el lehetett látni egészen Tatabányán túl a komáromi szélerőmű-parkig is. Innen egy darabig ereszkedtünk.
A következő jelentősebb hely egy túristaszálló volt a Mátyás-kútnál. (ahol persze minden van, csak víz nincs) A közelben erdei szamócákra leltünk. Majd ismét emelkedni kezdett. A Szarvaskút-nál már vízre is leltünk. Ezidőtájt állt elő Illés találó mondásával: "Elkékülni, virág, sajt!" amiatt jutott az eszébe, hogy a lejtősebb terepen nem ritkán előrefutott a gyermek.
Mindig elámulunk, Isten milyen különlegesen változatosnak teremtette akárcsak kis hazánkat is. Minden kéktúra más és más. Más környezet, más élővilág, de más az erdő, más csodákkal szembesülünk. A mai kirándulás például a pillnagókról marad emlékezetes. Csodaszép színes pillangók bukkantak fel az egyik tisztáson. Egyre több és több napozott az út közepén elterülő hatalmas tócsák körül. Amikor Bálint hirtelen felemelte a kezét száz meg száz színes pillangó repkedett körülötte. Olyan volt, mint Buendía ezredes unakahúga a száz év magányból.
Bálinttal egyébként egy másik csoda/ácska is történt. Reggel említette, hogy szeretne már gyíkot látni, mert a kéktúrán még sose találkozott gyíkkal. Bátorítottam, hogy ha ezt szeretné, talán kérnie kellene a Teremtőt, hisz neki nem sokból tart utunkba küldeni egyet. Tíz perc múlva meg is volt az első gyíkos találkozás. Később egy másik is megadatott.
A Rockenbauer emlékfa mellett majdnem elvágtáztunk. Viszont úgy döntöttünk, hogy ezen túl nem hagyjuk ki a csúcsokat, így felmásztunk a Vitányvárhoz. Valóban megérte a kis kitérőt, ahol körbemásztuk a falakat, no meg megcsodáltuk a pompás panorámát. A Mária-szakadék következett - az út, akár a hullámvasút. Közben egyszer az eső is eleredt. De az erdőben a sűrű lombok alatt nem is kellett elővenni az esőköpenyeket, csak megvártuk, hogy továbbaraszoljon a felhő, miután terhétől megszabadult.
Csákányospusztánál felfaltunk a hátizsákból minden maradékot. Ekkorra már mindenkinek kellően megdagadt a lába a bakancsokban, s nem volt egyszerű, hogy újra belendüljünk a pihenő után. Illésnek egy szandált is bedobtunk reggel az egyik hátizsákba, igazán hálás volt. amikor a Birkatanya után lekerülhetett lábáról a túrabakancs. Csákányos után kereszteztük az 1-es utat ( mindig fura érzés, amikor az erdei világot keresztezi a civilizáció ). Majd egy búzatábla közepén araszoltunk felfelé Szárliget irányába. Apától megtanultuk, hogy melyik az érett kalász. Saját szemünkkkel láttuk, hogy az érett kalász valóban lehajlik. S meg is kóstolhattuk a búzaszemeket. A fiúknak annyira ízlett, hogy kétszer is visszamentek tartalékért. Egy pacsirta énekét is megcsodáltuk - miután apa felvilágosított bennünket e szerzet kilétéről is.
Szárligeten falunap volt, mint megtudtuk a főszervező apjától. Volt szerencsénk tőle érdeklődni a vasútállomás holléte felől. Innen ugyanis vonattal variáltuk magunkat vissza Tatabányára. Szerencse, hogy a buszpályaudvar és a vasútállomás egymás mellet van, így a vonatról leszálva azonnal rátaláltunk a kocsira, s ötre már itthon is voltunk.