Hálás vagyok...

Hálás vagyok

194. az adventi fényekért.

195. a várakozás öröméért.

196. az esti sétákért a belvárosban.

197. az új embereekért, akiket megismerhetek.

198. Hálás vagyok az önkéntesért, akivel elrepült az idő a cipősdoboz házikóban.

199. ... a forralt borért.

200. ... a kürtős kalácsért.

201. A 25+25-ös csodás, fényes ünnepért.

202. Hálás vagyok a testvéremért.

203. ... az együtt töltött időért.

204. ... az oroszlányiakért.

205. Nelli néniért, akivel mindig felüdítő együtt lenni.

206. Hálás vagyok az autópályákért - különös tekintettel az M7-es 3 sávos szakaszáért.

207. Hálás vagyok a vasárnapi ebédért az Isivel Pesten.

208. ... a hétfő hajnali utazásokért a Borival.

209. Hálás vagyok a Wessis koliért.

210. ... hogy hazaért a Bazsi és ma újra láthattam.

211. Hálás vagyok Isten kegyelméért, ami MINDEN reggel megújul felettünk.

212. ... hogy ma is elküldi az Ő anygalait, akik körülveszenk, hordoznak, betöltik szükségeinket és elhozzák a választ imáinkra "feljebb, mint ahogy mi azt kérni, vagy elgondolni tudnánk" (Ef.3.)

213. ... hogy az Atya örökkévaló szeretete ma is körülölel. És ma se lett se több, se kevesebb - mint tegnap vagy tegnapelőtt, mert ugyanaz ÖRÖKKÉ.

Jelen lenni a pillanatban

Ma az instant levesek és a hipersebességű internetkapcsolatok korában ritkán tesszük fel magunknak azt az egyszerű kérdést: „Miért nincs időm várni? Hová is rohanok?” Elgondolkodni sincs időnk ezen. Pedig a válasz nélkül még a várakozás ünnepe, az Advent se lesz más, mint egy újabb megoldandó feladat, amit pénzben, üzletekben és áruminőségben mérünk.

Adventi rohanás – furcsa paradoxon. Hisz az advent üzenete épp a készülésről, a várakozásról szól. Eredetileg a Jézus Krisztus megszületését megelőző várakozással teli évszázadokra emlékezünk – újabb eljövetelét várjuk az adventben. A ma embere számára ebből az ünnep várása, a karácsony előtti készülődés maradt. Legtöbbünknek még ez is rohanásban, a megsokasodott tennivalónkban ölt testet. De marad-e időnk többre, valami értékesebbre is? Mert az időből mindenkinek egyformán adatik . Csak rajtunk áll, hogy hogyan is használjuk, mivel töltjük meg azt.

Az idő az élet legbecsesebb árucikke. A legtöbben erre már csak későn jönnek rá. Amikor a gyermekből felnőtt lett, amikor a legaktívabb évek már elmúltak, amikor már nem lehet mellettünk, akire a legjobban vágynánk. Az elmúlt időt már nem lehet visszahozni. De a ma döntése még a miénk. Miért kellene mindig máshová tartanunk? Miért ne lehetnénk jelen a mában, jelen a pillanatban? Jelen lenni a pillanatban. Az adventi esték beszélgetéseiben. Az ünnepváró csendben. A várakozó gyermekek örömében. A szavakká formált szeretetben. A szeretetből fakadó adás izgalmában. A másikra figyelésben. Valami önzetlenben, amit csak ritkán teszünk.

Végül is csak egy döntés: megállni, és jelen lenni a pillanatban.

( a hétvégi megyeibe készült írás)

Tanulási nehézség(ek)

A cipőkötés évek óta gyötrelmes kérdés Illés esetében.

Ma estig képtelen volt megtanulni cipőt kötni. Ennek a legfőbb oka az az állítása volt, mely szerint ő TUD masnit kötni. Egyébként is elég konok, s ha valamit a fejébe vesz... Mindemellett büszke is, s aligha ismerné be, hogy ő nem tud valamit, s segítségre szorul. Ezek a vonások együtt tökéletesen taníthatatlanná teszik az embert.

Próbálkoztunk mi sokszor.

Próbálkozott apa, anya, nővérek és bátyó. De hiába... csak nem bújt át az a nyuszifül.

Nem bújt át, mert Illés a procedúra közepén mindig vitába szállt aktuális mesterével, hogy "tudom, már tudom, nem kell mutatni, hagyjál!" Majd rendre belegabalyodott a sokféle nyuszifülbe, hogy végül csapkodva, dühödten feladja :"nem tudom megtanulni, soha nem tudom megtanulni!". Tehát csak kétféle hozzáállás létezett: a hamis magabiztosság és a teljes feladás. Együttműködés szinte sose.

Ma délután a suliban aztán ultimátumot kapott a fiú. Péntekig legkésőbb meg kell tanulnia kötni.

Itthon meg apa helyezett kilátásba némi kellemetlenséget kedvezőtlen hozzáállás esetére.

Így aztán ma este maga kezdeményezte, hogy tanuljunk... Nem ment villámgyorsan, hisz régen beidegződtek már a szokásos játszmák. Ám ma a tanító is másképp állt a témához. Közöltem vele, hogy dühkitörés és egyéb negatív hozzáállás esetén visszavonulok. Erre visszakozott, hogy: nem, nem, ne menjek el, ő ma tényleg tanulni akar!

Hullottak könnyek, repültek bakancsok, de tíz perc alatt már eljutottunk ahhoz, hogy egyetlen mozdulat választott el a hőn áhított masnitól. Aztán sikerült. (Bevallom, először magam is csak azt hittem, valami véletlen folytán virít a masni a bakancson.) Illés megpróbálta és sikerült újra és újra. Egymás után tizenkétszer sikerült.

S ha már a rá nézve kevésbé hízelgő vonásaiba beavattalak benneteket, hát az is hozzá tartozik a történethez, hogy az öröm közepén átölelt, puszit adott és azt mondta: "Köszönöm, hogy megtanítottál kötni. Ne haragudj, hogy dühös voltam!"

Adventi naptár 2011

Haszid narratívák, avagy az Isten történeteket ír az övéivel

Nincs két hete, hogy a Harmat kiadásában megjelent A tiszteletes - Ferenczi Andrea beszélget Szenczy Sándorral interjúkötet.

Több történetem is van a könyv kapcsán. Az egyik a héten esett meg velem a Kossuth Rádióban. A riporternő azzal indított, hogy a szerkesztőtől kapott egy fiktív történetet, mely szerint egy házaspár valahol külföldön egy árvaházban járt. Itt a felség felemelt a földről egy kisbabát és azt mondta: "Vigyük haza!" , de a férj rászólt: "Azonnal tedd le, nem vihetjük haza..." A riporternő kezdte volna magyarázni, hogy szerinte miért is kitalált a történet, mikor megjegyeztem, hogy nemcsak hogy nem kitalált, de Szenczy Kati és Sanyi személyében ismerem is a szereplőket. Vicces volt.

Később, amikor meghallgatta a történeteinket nagyon csodálkozott, hogy is eshetnek meg velünk ilyenek, pedig átlag magyar polgároknak tűnünk.

A kötet kapcsán a másik szotri, ami tetszett egy korábbi pécsi professzorommal kapcsolatos. Nem is sztori, csak egy mondat. Amikor elolvasta a könyvet azt mondta, szerinte nagyon különleges kötet. Különleges és ritka ma már, hisz az emberek többsége pontokban él, nincsenek történeteik. Ez könyv pedig telis tele van haszid narratívákkal, olyan történetekkel , melyek a zsidó-keresztény gondolatkörben értelmezhetők, az Istenre mutatnak.

És igen.

Annak, aki az Istennel jár, vannak - kell, hogy legyenek történetei. Történetei, melyek az Isten nélkül nem lennének. Történetei, melyek többről szólnak, mint csak róla, melyek bárkivel megeshetnek, aki ugyanúgy követni kezdi az Istent.

Az Isten ma is történeteket ír, ahogy tette azt Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal... Dáviddal és Salamonnal, Dániellel.. Józseffel és Máriával, Saullal és Kéfással, Lutherrel és Kálvinnal, Wesley Jánossal, Derek Princeszel vagy a mai hithősökkel.

Azért hozott be ebbe a világba, hogy megmutassa dicsőségét rajtad!

Ha kíváncsi vagy mások történeteire, ajánlom a fent említett kötetet.

Az emberi agy öregedéséről

Napjainkig elfogadott volt a nézet, hogy az emberi agy a testhez hasonlóan hanyatlik, öregszik az évekkel. Az volt az általános orvosi felfogás is, hogy agysejteink száma 20 éves korunkban csökkenni kezd, s 70 éves korunkra legalább 10%-kal kevesebb lesz. De az Alzheimer-kutatások felfedezték, hoyg ez egyszerűen nem igaz.

A neurológiai kutatások megerősítik, hogy az idős emberek agya fizikailag valóban kisebb, de értelmi képességeit tekintve semmivel sem marad el a fiatalokétól. Bizonyos tekintetben, a gondolkodás és a kreativitás terén akár még jobb is, ha másért nem, hát amiatt, hogy az idősek éleselméjűségéhez a rengeteg tapasztalatuk is hozzáadódik.

Ma már tudjuk, hogy az anómia, amikor az ember képtelen emlékezni a nevekre, 30 év fölött általános. Ez vonatkozik a viccekre, a tájékozódásra és a telefonszámokra is. Úgy tűnik, az agy öregedése során elkezdi különválasztani és kiselejtezni az "érzelmileg semleges" információkat. Ami nem bír személyes jelentőséggel, az az évek múlásával egyre kevésbé lesz fontos számunkra, egyre kevésbé lesz hozzáférhető, miközben az érzelmileg fontos dolgok egyre élénkebbé válnak. Más értelmi képességeink is kiélesednek. Sokkal megfontoltabbakká, sokkal elemzőbb beállítottságúakká válunk. Jobban képesek leszünk pl. az adtok megbecsülésére és felbecsülésére. Kezdjük észrevenni a világ, az emberek és az eseméynek, az adatokon túli eszmék más dimenzióit, és belevesszük őket a válaszainkba. A tudást tapasztalattal töltjük meg, majd pedig bölcsességet adunk hozzá az eredményekhez.

De csakis akkor, ha az öregedéssel tovább fejlődünk, tanulunk és pallérozzuk az elménket.

A veszély abban rejlik, ha nem tápláljuk az elménket. A rest,a sorvadásnak kitett elme az, ami leépül.

( Hooyman-Kiyak:Social Gerantology)

Isi az isiben

Múlt szerdán nyíltnap volt az isiben. Nincs is annál klasszabb, mint belesni abba a világba, ahol a gyereked nap, mint nap éldegél. Még csak pár hete, hogy az iskolapadot koptatják, de elképesztő mi mindent tanultak azóta csemetéink. Illés volt a hetes, s már azon is csodálkoztam, hogy hogyan is jelentenek. Túl az osztálylétszámon, a hiányzók számán, teljes dátum (évszám, hónap, nap, milyen nap) , s hányadik tanítási nap is ez az évben. Hamar kiderült, hogy valóban matektagozatra jár a gyerek. "Jellemezd a következő számot..." - s a megszólított már sorolta is " ahetespáratlanszámkisebbikszámszomszédjaahatnagyobbikszámszomszédjaanyolcegyjegyűa számegyenesenitttalálható". Úgy, hogy közben a szőnyegen bizonyította is, hogy páratlan a szám. Örülök annak, hogy valami hirtelen jött ötlettől vezérelve megpróbálkoztunk a felvételivel. Jó látni, hogy Illés élvezi az iskolát - különösen a matek órákat.

Tegnap hozta haza a negyedéves értékelést. Az egyetlen tárgy, amiből nem a legjobb minősítéseket kapta az ének. És nem is tagadta a fiú, hogy nem igazán kedveli az énekórákat. Most az "agyátállítás" projekt következik. Ugyanis a hangja tiszta, s a zenét kedveli, de valamiért azt vette s fejébe, hogy az éneket szeretni snassz dolog. Talán, mert fiú a gyerek?