A cipőkötés évek óta gyötrelmes kérdés Illés esetében.
Ma estig képtelen volt megtanulni cipőt kötni. Ennek a legfőbb oka az az állítása volt, mely szerint ő TUD masnit kötni. Egyébként is elég konok, s ha valamit a fejébe vesz... Mindemellett büszke is, s aligha ismerné be, hogy ő nem tud valamit, s segítségre szorul. Ezek a vonások együtt tökéletesen taníthatatlanná teszik az embert.
Próbálkoztunk mi sokszor.
Próbálkozott apa, anya, nővérek és bátyó. De hiába... csak nem bújt át az a nyuszifül.
Nem bújt át, mert Illés a procedúra közepén mindig vitába szállt aktuális mesterével, hogy "tudom, már tudom, nem kell mutatni, hagyjál!" Majd rendre belegabalyodott a sokféle nyuszifülbe, hogy végül csapkodva, dühödten feladja :"nem tudom megtanulni, soha nem tudom megtanulni!". Tehát csak kétféle hozzáállás létezett: a hamis magabiztosság és a teljes feladás. Együttműködés szinte sose.
Ma délután a suliban aztán ultimátumot kapott a fiú. Péntekig legkésőbb meg kell tanulnia kötni.
Itthon meg apa helyezett kilátásba némi kellemetlenséget kedvezőtlen hozzáállás esetére.
Így aztán ma este maga kezdeményezte, hogy tanuljunk... Nem ment villámgyorsan, hisz régen beidegződtek már a szokásos játszmák. Ám ma a tanító is másképp állt a témához. Közöltem vele, hogy dühkitörés és egyéb negatív hozzáállás esetén visszavonulok. Erre visszakozott, hogy: nem, nem, ne menjek el, ő ma tényleg tanulni akar!
Hullottak könnyek, repültek bakancsok, de tíz perc alatt már eljutottunk ahhoz, hogy egyetlen mozdulat választott el a hőn áhított masnitól. Aztán sikerült. (Bevallom, először magam is csak azt hittem, valami véletlen folytán virít a masni a bakancson.) Illés megpróbálta és sikerült újra és újra. Egymás után tizenkétszer sikerült.
S ha már a rá nézve kevésbé hízelgő vonásaiba beavattalak benneteket, hát az is hozzá tartozik a történethez, hogy az öröm közepén átölelt, puszit adott és azt mondta: "Köszönöm, hogy megtanítottál kötni. Ne haragudj, hogy dühös voltam!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése