Ma az instant levesek és a hipersebességű internetkapcsolatok korában ritkán tesszük fel magunknak azt az egyszerű kérdést: „Miért nincs időm várni? Hová is rohanok?” Elgondolkodni sincs időnk ezen. Pedig a válasz nélkül még a várakozás ünnepe, az Advent se lesz más, mint egy újabb megoldandó feladat, amit pénzben, üzletekben és áruminőségben mérünk.
Adventi rohanás – furcsa paradoxon. Hisz az advent üzenete épp a készülésről, a várakozásról szól. Eredetileg a Jézus Krisztus megszületését megelőző várakozással teli évszázadokra emlékezünk – újabb eljövetelét várjuk az adventben. A ma embere számára ebből az ünnep várása, a karácsony előtti készülődés maradt. Legtöbbünknek még ez is rohanásban, a megsokasodott tennivalónkban ölt testet. De marad-e időnk többre, valami értékesebbre is? Mert az időből mindenkinek egyformán adatik . Csak rajtunk áll, hogy hogyan is használjuk, mivel töltjük meg azt.
Az idő az élet legbecsesebb árucikke. A legtöbben erre már csak későn jönnek rá. Amikor a gyermekből felnőtt lett, amikor a legaktívabb évek már elmúltak, amikor már nem lehet mellettünk, akire a legjobban vágynánk. Az elmúlt időt már nem lehet visszahozni. De a ma döntése még a miénk. Miért kellene mindig máshová tartanunk? Miért ne lehetnénk jelen a mában, jelen a pillanatban? Jelen lenni a pillanatban. Az adventi esték beszélgetéseiben. Az ünnepváró csendben. A várakozó gyermekek örömében. A szavakká formált szeretetben. A szeretetből fakadó adás izgalmában. A másikra figyelésben. Valami önzetlenben, amit csak ritkán teszünk.
Végül is csak egy döntés: megállni, és jelen lenni a pillanatban.
( a hétvégi megyeibe készült írás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése