Szombaton hazaértünk a nyaralásból, vasárnap pár napra kiköltöztünk Velencére a családdal. Izgalmas volt bemenni a lakásba, ahol korábban - ha nem is túl sokat - éltünk. A gyerekek örülnek a szabadságnak. Vasárnap délután rögtön ki is gyomlálták a levendulákat és a sziklakerti növényeket. Ma sövényt vágtak. Illés pedig egész nap kaszál az Erdélyből hozott kis kaszájával. Bálint az unokatesóival gyíkot fogott. Sára mama (illetve papa) kölcsönbicajával körbetekerte a fél falut. Jönnek mennek. Fára fel. Lejtőn le. S persze mi meg minden nap jövünk Fehérvárra. Tegnap is éjjel fél 12-kor még a parkolóban beszélgettünk.
Tatabányán jártunk a színházas csapattal. A sérültek országos művészeti seregszemléjének a megynyitóján vehettünk részt, s az a megtiszteltetés ért, hogy mi állhattunk a színpadra a díszelőadáson. ( mondom ezt én, aki sosincs a színpadon ) Ez egy egyhetes rendezvénysorozat, melyre az ország, s Kárpát-medence legkülönbözőbb településeiről jönnek a résztvevők. Tatabányán, a főút mentén mindenfelé találkozni most ezekkel a fiatalokkal, akik lehetőséget kapnak, hogy bemutassák mire is képesek. "Engedj szabadon szárnyalni!" - a fesztivál jelmondata. S legalább itt és most meg is tehetik. Különös volt előttük játszani. Látni, hogy mit és hogyan fognak, reagálnak. Hallani a függöny mögül, ahogy nevetnek a lírai részeken, vagy hangosan is megfogalmazzák érzelmeiket. És ahogy tapsolnak! Nemcsak itt-ott, ha valami nagyon jó, de szívvel-lélekkel. Időnként megfeledkeznek magukról, s válaszolnak a színpadon elhangzott kérdésre. Máskor hangosan szipognak a meghatottságtól. Szép volt. Különleges volt nekik és értük játszani. A másik örömöm pedig, hogy a szabadtéri színpad műsorvezetőiben két korábbi tanítványomat véltem felfedezni. Jó volt találkozni velük. Egyikük egy vésztői intézetben dolgozik. S az élet olyan furcsaságokat produkál, hogy míg évekkel ezelőtt egy alföldi gimnázium emeleti termében próbáltuk közösen felfejteni a költészet rejtelmeit, ma itt vagyunk, s egy egészen más dolog köt össze bennünket. Kicsi ez az ország. Pár hete a Westend tetején a Hillsong London koncert elején találkoztam egy szeghalmi ismerőssel. A felszólításra, hogy köszöntsük a körülöttünk lévőket, üdvözöltem egy mögöttem álló ismeretlen fiatal párt. Mire a lány: "Én ám ismerlek téged. Szeghalmon laktatok a Bajcsy utcában," s mondja a nevét. Mekkora öröm volt már, hogy épp ott találkoztam vele! Hát ez az előnye a sok-sok költözésnek. Van egy korábbi élete az embernek itt is, ott is, s ki tudja mikor, kivel és hogyan is találkozik majd. Most ért véget a női alkalom. Az "Utak"-ról beszélgettünk. Azokról, amiket megjárunk ezen a földön, míg tart "jövevénységünk ideje". Az utakról, amiket választhatunk, amiket választunk, amik vezethetnek világosságra vagy a homályba. Az utakról, melyeken járnunk kell. Mert nem állhatunk egy helyben. Nem élhetünk a tegnap, az elmúlt év vagy évtized emlékeiből. Utakról testben és utakról lélekben. Mert ezek az utak sokszor párhuzamosan futnak. Új helyzet, új kihívás, új körülmények és új gyümölcsök, új harcok, új terhek, új győzelmek. "sziklára állította lábamat, megerősítvén lépteimet" mondja a zsoltáros (40:2.) A lépteimet. Mikor indulok, talán még sokminden bizonytalan, de ha jó az alap, s jó az irány, lépés közben jönni fog az erő is.
Lassan nekem is útra kel kelnem, mert ha mindent leírnék ami ma bennem kavarog, kis családom igen csak nélkülözne még egy ideig. Áldott estét, s napot mindenkinek!! Legyetek áldottak és legyetek áldássá! ( Szilvi voltam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése