Táborozunk

Ahogy látom, apa csak nem ír új bejegyzést. Talán most gépe sincs? Sokan vagyunk, s most épp sokfelé. Bori Prágában. Sára és Bálint valahol egy Nagyvázsony melletti hegy tetején egy sátortáborban, ahol csak remélem, hogy nem esik épp az eső. Apa Fehérváron családokat látogat. Illés Velencén a mamával. Én pedig harmadik napja Inárcs mellett, egy animációs táborban. A mi táborunk érdekesen alakult. Három olasz férfi vezeti. Na ők vasárnap délelőtt kellett volna érkezzenek. De nem voltak a Velencéből jövő vonaton. Kiderült, egy nappal később jönnek. A táborozók viszont megérkeztek. Így vártunk az olaszokra, táborrá szerveződtünk és színházas táborrá alakultunk egy fél nap erejéig. Hétfő reggel aztán újra megszólalt a telefon. Az olaszok voltak! A határról. Merthogy vasutassztrájk és egyetlen nagykanizsai elszánt vasutas miatt nem mozdulhat a velencei gyors a határról. Senki se tudta meddig. Így olaszaink taxiba ültek és felhajtattak Pestig... Este aztán megkezdődött az animációs munka, ami roppant klassz és érdekes, legalábbis a kolléganőmmel mi, - akik csak segítőként vagyunk jelen- nagyon élvezzük. A középiskolások persze változó lelkesedéssel állnak a dolgokhoz. Mosogatás közben az előbb épp azon agyaltam, miért van az, hogy fel kell nőjjünk ahhoz, meglássuk egy-egy ilyen lehetőségben is azt, mekkora érték, mekkora sansz hogy ott lehetünk, hogy mi lehetünk azok, akik tanulhatunk új dolgokat, átélhetünk új benyomásokat, kihívásokat... De akkor már nincs annyi időnk, erőnk, lehetőségünk, hogy új dolgokat lássunk, tanuljunk, tapasztaljunk. S "nagyobbként" is. Vajon látjuk az áldást, a nekünk adatott lehetőséget mindazokban a programokban, táborokban, utakban, melyeken ezekben a hetekben részt vehetünk? Jó lenne megragadni minden benyomást, beépíteni az életünkbe, minden új áldást, megtapasztalást, felfedezni sok-sok ötletet és lehetőséget. Megélni, átélni mindazt, ami velünk történik. Ez az, amit más nem tud megtenni helyettünk.