Izrael történetét olvasom. Az éjjel arra jutottam, hogy ezen fórumon is leírok pár gondolatot, miközben a királyok életét tanumányozom.
Az egész valahol ott kezdődött, hogy a válaszott népnek egyszer csak "elege lett" abból, hogy ő kiválaszott, illetve persze nem a kiválasztásból csak épp azokból a feltűnő különbségekből, melyek ebből a kiválasztásból fakadtak. "Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép." (1.Sám.8:20.) "királyunk bíráskodjon felettünk". Időnként egyszerűbb lenne "olyannak lenni, mint mindenki más". Úszni az árral. Elvegyülni a tömegben. A láthatóra nézi, a pillanatnak megfelelően dönteni. S érdekes, de Isten ezt is megengedi. ( más kérdés, hogy hosszútávon milyne gyümölcsei lesznek...)
Sámuel, az utolsó hiteles bíra. S egyszercsak abban a nem mindennapi helyzetben találja magát, hogy neki magának kell felszámolnia hivatalát, s legitimizálni az új rendszert. Először számára is érthetetlen. Királyt? De miután Istent is megkérdezi, megteszi, amit tennie kell.
"Nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg" (8:7.) Ezt se egyszerű megtanulni. Letenni a saját érzéseket, büszekséget, méltóságot. S időnként hordozni a megvetést és gyalázatot azért, mert Istent képviseled. ( bár ez a jobbik eset, hisz sokszor a gyalázat épp saját bölcstelenségeink, hibáink, bűneink miatt ér utól) De visszatérve Sámuel helyzetéhez, a legtöbbünk élt már át hasonlót, amikor Istennek engedelmeskedve szólt vagy cselekedett, bizonyságot tett vagy elindult egy dologban, s aztán a várt örömmámor helyett egy hidegzuhanyt kapott. Ilyenkor kell igazán az erő és a kegyelem, hogy ne kezdj magyarázkodni, mentegetőzni, magadat sajnálni, másokat ítélni, csak tedd, amit tenned kell. S megtanuld szétválasztani saját tévedéseidet az emberek szívében lévő keménységtől.
Király kell. Hát legyen. S Isten adott a népnek királyt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése