Janka

Hétfő délután végre személyesen is megcsodálhattuk nagy családunk legifjabb tagját, a négy hetes Janka babát. Az unokahugomékkla együtt már régóta vártuk érkezését, s talán épp azért, mert ha valakire többet kell várnod, azt másként fogadod, így az ő jövetele is Isten különleges ajándéka a számunkra. Jó volt érezni, látni benne Isten kegyelmét, s minden részletre kiterjedő gondviselését. Újra látni, hogy Ő, aki tartja az Univerzumot, nem feledkezik meg egy anyaméhben formálódó magzat sorsáról, de még vonásairól sem. S megmutatja szeretetét azoknak, akik bíznak benne.


Az élet forgatagában időről időre belebotlunk megoldhatatlan, kilátástalan helyzetekbe. Ahol véget ér a bölcsesség. Nincsen már több ötlet vagy megoldás. Ahol az emberből elementáris erővel törne fel a "Miért?". "Miért épp most?" "Miért épp velem?" Ahol nem marad más, mint az Isten tenyerébe roskadás, s az ima és az ima. Ahol egy idő után a másikoldal diadalittasan próbálja felhívni a figyelmedet, hogy "látod, az ima se segített". Ahol némelyek engednek felnőni a keserűségnek, s talán egy életre cinikussá vagy közönyössé válnak. Ahol mások végleg feladják. Ahol a legkülönbeket is csak a Mindenható kegyelme tart meg. Mert ha őszinték, nem tagadják, hogy voltak azok a bizonyos éjszakák, amikor utolsó erejük is elszállt, s kétségbesetten próbáltak kapaszkodni az Igébe, az igéretbe. "Hiszek Uram. Légy segítségül az én hitetlenségemben". Aztán valahogy reggel lett. S menni kellett és tenni kellett. S ha a választ még nem is láttuk, de jött több erő. Egy új Ige. S a hit. Hit a láthatatlanban. Hit az Atyában, a Megtartóban. S aztán, egyszer csak, az előzmények harcaitól látszólag már-már függetlennek tűnve, egy korábban soha nem gondolt, be nem kalkulált, lehetetlennek látszó úton és módon megérkezett a válasz, megtörtént a csoda. Úgy, ahogy senki se gondolta. Olyan mennyei módon. Kegyelmesen.