Ma, azaz 2011.02.12-én elkezdtük Lalával a Kéktúrát!!! ( Talán egyszer majd elmesélem, hogy miért is vágtunk bele.) Csütörtökön sikerült beszereznünk az igazolófüzeteket, s mára terveztük az első - Fehérvárhoz legközelebb eső szakaszt. Mivel szeretnénk, ha Bálint és Illés minél gyakrabban elkísérhetnének a továbbiakban is, így megkockáztattuk, hogy őket is magunkkal vigyük. Izgatottan várták a szombat reggelt. Ám reggel egyáltalán nem volt kirándulóidő. Hideg volt, esett és fújt a szél.
Kicsit később az eső elállt, s a fiúk meggyőztek bennünket, hogy próbálkozzunk. Bori kirepített Kincsesbánya határába, a Becsali kocsmához. Itt megejtettük életünk első kéktúrás bélyegzését, majd elváltunk a Boritól, s a srácokkal elindultunk a fehérvárcsurgói víztározó felé. Klassz környék, jó terep, csak rettentően fújt a szél. A gáton Bálint azzal játszott, hogy hátradőlt és a szél megtartotta. A víztározó északi részén a jelzés felkanyarodik a nyaralók, présházak, szőlők közé. Hangulatos szakasz. Jó párszor elhajtottunk már autóval a közelében, de soha nem gondoltam volna, hogy csak pár méternyire ilyen cuki házak, utak, kilátás rejtőzik. A Galya-völgy felé egy meredek emelkedőn át vezetett az út. Az emelkedő tetején egy helyről fantasztikus kilátás a víztározóra és a mögötte lévő hegyekre.
Galya-völgy. Azt hittük, ez lesz a legegyszerűbb, hisz ezt a szakaszt már bejártuk párszor. Dél felé érkeztünk a völgybe. A szél elállt, az idő kellemes volt. Viszont az eső miatt a terep elég sáros volt. A terepviszonyoknak az erdőirtás se kedvezett, a gépek összevágták az utakat. Újabb meglepetés: a patakon átíveli fahid volt, nincs. Hihetetlen, hogy pár hónapja még ott volt, most meg nincs átkelési lehetőség. Így a balparton cuppogtunk felfelé, míg találtunk egy hatalmas fatörzset, melyen átevickéltünk a túlpartra. A sár egyre nagyobb, mi pedig egyre meglepettebbek voltunk. A fiúk nagyon ügyesen megbírkóztak a kihívásokkal. A Galya-völgy balinkai végén kimásztunk a területről. Itt az ösvény meredeken felfelé vette az irányt. Ez volt a leggyilkosabb szakasz. Viszont a hegy tetejéről rá lehetett látni a Galya-völgyre. Inenn Bodajk felé szelídebb emelkedők következtek. Az ösvény végén váratlanul a bodajki sípálya tetején találtuk magunkat. Lélegzetelállító kilátás a móri árokra és a Vértesre. Bálinték játszottak még a tárcsás felvonóval (nem is tudom, hoyg üzemelt-e a télen?!). Sípályán alámászva Bodajkra érkeztünk. Elég hosszan kellett a faluban gyalogolni. A fiúk aztána főtéren rávettek bennünket, hogy beüljünk a cukrászdába. Innen a csókakői vasútállomáshoz vettük az irányt, mert ott várt a következő bélyegző. De egy rossz épületnél keresgéltünk vagy negyed órán keresztül, mire ráébredtünk, hogy ötven méterre is van egy másik vasútvonal. Bélyegzés után felhívtuk a Borit, hogy lassan induljon értünk, mi pedig nekivágtunk a móri ároknak. A szél feltámadt, s a jelzés itt a közúton vezetett - ami ráadásul elég forgalmas volt. A fiúk számára ez volt talán a legneccesebb szakasz - lévén mögöttük volt már vagy 10 km, s kb. 4 órája úton voltunk, szélben, sárban, hegyen, völgyön. Szóval az út közepén, egy mező kellős közepén hirtelen az árokból előkerült egy kis tacskó. Mellénkszegődött. A fiúk örömére. Igaz, mostmár totál őrültnek tűnhettünk a szélben a két gyerekkel és a körülöttünk szaladgáló kutyával, akit csak minden percben ütött majdnem el egy autó. Sokat nevettünk, Lala végül sikeresen elüldözte, s átkeltünk a 81-es úton. ( Mennyire furcsa már, hogy százszor is elmentünk már ezen az útön, de mindig, mindig autóval, s most meg itt sétálunk gyalog. Hihetetlen élmény és érzés volt az egész túra.) Már csak két km volt vissza Csókakőig - de elég sunyi egy szakasz. Valahol az emelkedő közepén járhattunk, amikor Bori utólért bennünket. Biztos voltam benne, hogy a fiúk azonnal beszállnak, s majd Vadász bisztrónál ( itt várt a következő bélyegző) találkozunk. De a fiúk tiltakoztak. Illés azt mondta, rejtőzködjünk el Bori elől, nehogy fel akarja venni őket. Végül mind a négyen végiggyalogoltuk a távot az utolsó méterig. Bálint százszor is elmondta napközben, hogy mennyire hálás azért, hogy a reggeli szélben mégse szállt vissza az autóba, s nekivágott a túrának. Azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése