Vasárnap páran együtt imádkoztunk, s valaki azt kérte "most csak Istenről szóljanak az imáink, ne rólunk". S ez nem is olyan könnyű. Volt, aki nem tudott így imádkozni, már az első mondatban magáról beszélt. Mert nem igazán van abban jártasságunk, hogy önmagunkat kizárva csak Rá figyeljünk.
Valaki azt nehezményezte, "milyen egysíkúak ezek a mai dicsőítő dalok, ugyanazt ismétlik újra meg újra." Ahogy újra és újra hallgatom és éneklem a fenti dicséretet én meg arra gondoltam, tulajdonképp ahhoz képest, hogy a mennyben majd azt énekeljük, hogy "szent vagy, szent vagy, szent vagy..." még ebben a dalban is túl sok a sallang...
Én úgy vagyok, hogy amikor Rá figyelek, egy idő után már a szavak is súlytalanná válnak. Egyszer csak ott van Ő, s én csak élvezem, hogy Vele lehetek. Törpül, ami vagyok, s naggyá lesz Ő, aki persze sose volt kicsi, csak a magam világa eltakarta a Valóságot. Közben meg - grátiszba - tágul a lelkem, a szellemem. Ami korábban a porhoz tapadt, hirtelen fel(ül)emelkedik.
Ez maga a csoda.
Ezt tette velünk a Szent Szellem, hogy halandókat bekapcsolt a láthatalanba, az örökkévalóba. Hát nem méltó arra, hogy dicsérjük Őt? Azért, Aki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése