Szombat

Jó volt szombaton lenni. Szombaton lenni annak, akik vagyunk. Felkelni. Pakolni. Szervezkedni. Kiborulni. Kiröhögni magunkat (leginkább persze engem). Összepréselődni az autóban. Még nagyobbakat nevetgélni. Coldplayt hallgatni. És újra, és újra. És énekelni, és videót készíteni, aztán a következő pillanatban már Kecskeméten eszmélni. Meglátni a legfiatalabb rokont: Benedeket, aki nevéhez híven olyan kis áldott, szépséges teremtménye a Mindenhatónak. Jó volt őt a családunkban köszönteni. Jó volt látni a gyerekeket, ahogy Jankával szédültek. Annyira édes kislány!! Jó volt végigszáguldozni a szülővárosomon, s a falun, ahol 18 évig éltem. (mondjuk eldönthettem, hogy azon az utcán vágtázunk végig ahol az első 10 évben, vagy ahol az utolsó 8-ban éltünk. Az előbbit választottam, mert ott van még ugye a mamáék és a dédi volt háza is.) Jó volt békésen Békésen. Látni a mamát. Hallgatni, ahogy örömmel meséli, most már mennyivel erősebb, mint egy évvel ezelőtt. Hallgatni, ahogy beszél a vágyról, hogy menne... haza. Már nagyon menne. Akkor is jó, ha Sára szerint ilyenkor az ember alig tudja lenyelni a könnyeit, mert olyan megrázó hallgatni, milyen mélyen is kötődik két ember, aki együtt élt le évtizedeket, s mennyire nehéz a másik nélkül. Jó, hogy a mama ezekről is beszél. Jó, hogy mi tudunk hálát adni, amikor esténként az ágyban oldalra pillantva ott fekszik mellettünk a másik. Jó, hogy a nagybátyámék mindig szeretettel és mindenféle földi jókkal várnak -  hogy ha ritkán is, de hozzájuk haza mehetünk. Jó, hogy Isten kitalálta a családot! Ilyenkor néha sajnálom, hogy nekünk ebből sokkal kevesebb jut az átlagnál.  De pár percre is jó volt találkozni! És jó volt találkozni az osztálytársakkal is! Huszonöt éve érettségiztünk. Huszonöt. Hihetetlen. Jó volt, hogy egy csomóan összejöttünk. Jó volt újra átélni a szeretetet és elfogadást. Hogy senki se akarta magát ilyennek vagy olyannak mutatni. Lehetett jönni farmerban, vagy ahogy voltál. Elmondhattad ami a szívedet nyomja, ami sikerült, vagy ami kudarc volt az elmúlt öt évben. Jó volt. Csak az volt rossz, hogy olyan hamar el kellett jönnöm, hisz Lalának másnap reggel már gyüli volt. A legszívesebben az egész éjszakát átbeszélgettem volna velük. Most várhatok újabb öt évet :(  Jó volt, hogy hazafelé gyorsan száguldoztunk, s milyen jó volt már hulla fáradtan belehuppannni fél kettőkor a jó kis puha ágyba. Egyébként is szoktam mondani, hogy némely fárasztó nap legeslegszebb része, amikor végre elnyújtózunk a csendes kis tetőtéri szobánkban és várjuk" az álmot, az enyhet adót". - hogy a kedves Radnótiról se maradjon már ki ebből a posztból, ha már egyszer "messzeringó gyermekkorom világában" tehettem szombaton egy igazán rohanó villámlátogatást.

Hárman a múltból

Három pici jövevény. A legkisebb még pelenkás volt. Kíváncsian vártuk, lestük kik is, milyenek is lesznek. Törékenyek voltak. Minden értelemben. Akárcsak három ázott kis veréb. Minden zajra megrebbentek, s azonnal összebújtak egy kupacba. Láttuk, sejtettük, hogy rövid kis életük ellenére hosszabb a múltjuk, mint kellene, mint amit egy zsenge emberpalánta elviselni bírna. A játék közben feloldódtak, ugráltak, nevettek, de ahogy jött az este, egyre szorosabban fogták egymás kezét. Aztán a   villanyoltással elszabadult a pokol. Egyszerre üvöltöttek a sötét szobában. S a másodperc tört része alatt mind a négyéves "nagylány" ágyában landolt. A szerető simogatás és a lámpa mellett végül csak álomba szenderült a kis csapat.

Később se akart szakadni a furcsa kötelék. A fiúk, a kisebbek oldódni látszottak. Fogadni kezdték új szüleik feltétel nélküli szeretetét. De a "nagylány" egy pillanatra se veszítette szem elől őket. Maga akarta öltöztetni, betakarni, s még a wc-re is kikísérte övéit. Heteken át. "Anyai szíve" nem engedett. Megrázó volt látni benne, hogyan lehet anya egy négy éves gyermek. Mert hónapok múltán is anyja volt a két fiúnak. Fájdalmak, küzdelmek, az életért folytatott harc érlelte anyává. A félelem, a magány, az ütések, az éhség ellen hónapokon át óvta kicsinyeit a kislány. Alkoholista apja napokra eltűnt. Ilyenkor senki se tudja mit tett a két kicsivel, hogy életben tartsa őket. Ezért üvöltöttek a sötétben. S ki tudja még miért...

Ma is fáj, ha rájuk gondolok. Borival volt egykorú a legkisebb. Együtt nőttek. Barátok lettek. Aztán az élet minket másfelé vitt.
Évek óta nem tudok róluk. Egyszer a faceboookon bejelöltek. Megható, hogy tudják még, ki vagyok. Nem tudom, hová, mivé is vitte őket sorsuk, Isten... De ők is részei annak, akivé lettem. A szívemet formálták, formálta Az, aki nemcsak a múltjukat ismeri, de tudom hogy számukra is tartogatott, tartogat jövőt.

Hitben járni, nem látásban

Ma eszembe jutott a konyhánkban lévő ige. "Hitben járunk, nem látásában." Huszonegy éve hordozgatjuk különböző otthonaink különböző falaira. "Hitben járunk, nem látásban". Huszonegy éve vettük a kis réztáblácsát az akkor még Aradi utcai bapti könyvesboltban, s sose gondoltuk, hogy ennyi erőt, hitet és Életet fog majd adni az a pár egyszerű szó. Mert nem az a fémdarab, hanem a Mindenható Ereje és a Láthatatlan Láthatóra szóló tanácsa az, ami magában hordozza az Isteni Életet, a zoét.

"Hitben járunk, nem látásban". Sokszor. Időnként meg nem. Időnként tapadunk a porhoz, a láthatókhoz. Mert mennyivel egyszerűbb is a láthatókra nézni. Pedig - tudjuk - azok csak ideig valók.

"Hitben járunk, nem látásban." Nem azért mert annyira szeretünk hitben járni, s nem szeretünk sokkal inkább látásban . Hát persze, hogy a látásban könnyebb! Persze, hogy ott egyszerűbb. Persze, hogy minden normális ember alapból arra vágyik, hogy ne kelljen már hitben járnia. Hogy ne kelljen ahhoz a hitét gyakorolnia, imádkoznia és böjtölnie, amihez a másik halandónak elég egy bankkártya vagy egy elhatározás. Hányszor vágyunk a látható nyújtotta "biztonságra". A bizonyosságra. De sajna a hitben járás lényege épp az, hogy nem mindig kíséri száz százalékos bizonyosság. Az ember szelleme reagál Isten hívására, Isten Igéjére, de korántse lesz attól még ezer százalékig biztos a végkifejletben. Csak elindul hitben, kilép a ... bizonytalanba. éééés....és aztán, később, jön az Élet, az isteni, a mennyei. Mert az Élet mindig a hitbeli lépéseket követően jön. Mert "az igaz ember az ő hite által él."

"Hitben járunk, nem látásban." Ebben sose lehet elég rutint szerezni. Sose megy majd, mint a karikacsapás. Mindig ott lesz a hit kockázata, feszültsége. A látható és a láthatatlan közötti látszólag áthidalhatatlan.... amit -meglepő mód- csak a hit tud áthidalni. És igen, ott lesz a tévedés kockázata is. De inkább kockáztassak, mint berendezkedjek a látható kínálta hamis biztonságban. Hitben JÁRUNK. A járás pedig helyváltoztatást jelent. Egyik lépés a másik után. A már biztosból a bizonytalan felé.

"Hitben járunk, nem látásban" Szeretném, ha végig így lehetne. Hogy amit hitben kezdtünk, sose folytatnánk testben... Tegnap este Sára megkérdezte ha most lehetne három kívánságom, mi lenne a három. Kettőt mondtam hirtelen, akkor nem volt meg a három. Azt hiszem, ez a élethosszig tartó hitben járás - ez lenne a harmadik, lányom.

Hálás vagyok...

Ahogy a blogolással, a hálaokok gyűjtögetésével is elmaradtunk az utóbbi időben. No de semmi sincs végleg veszve. ezer okunk van a hálára.

419. Hálás vagyok a zökkenőmentes szeptemberi iskolakezdésért.
420. Hálás vagyok, hogy Bori sokat segített a fiúk cuccainak beszerzésében és előkészítésében.
421. Hálás vagyok, hogy őt is rendben beköltöztethettük a koliba, s már egy teljes hetet maga mögött tudhat.
422. Hálás vagyok, hogy hétfő reggel épp akkor értem kocsival az Astóriához, amikor Bori feljött az aluljáróból és integethettünk egymásnak. Az ilyen "kis" dolgok a legszebb ajándékok az életben.
423. Hálás vagyok, hogy az egyik reggel kivihettem Sárát a suliba - s még csak el se késtem az esedékes megbeszélésről.
424. ... s azért is hálás vagyok, hogy már a "kicsi" lányom is utolsó éves a gimiben.
425. ... a nagy kisfiam - aki a nyáron észrevétlen túlnőtte a lányokat. pedig nyolcadikos. És ő harangozik a hétfő reggeli istentisztelet előtt.
426. Hálás vagyok, hogy Illésnek nem lett komolyabb baja. ( Pénteken a szünetben olyan szerencsétlenül esett a betonra, hogy kisebb agyrázkódása lett. De hála Istennek már elmúlt a hányinger, fejfájás.)
427. Hálás vagyok, hogy végre sikerült a titkos tervem és vehettem a Lalának egy új bicajt, aminek nagyon örült.
428. Hálás vagyok, hogy már fel is avatta az ajándékát - s hétfőn (25 km híján) körbekerekezte a Balatont.
429. Hálás vagyok az esti sétákért Lalával.
430. A levendulás parkért.
431. A kedd estéért Siklósiékkal.
432. ... és a szerdáért az Ernőékkel.
433. Hálás vagyok Bandinak a (számunkra ) "új" bicajokért. Így most hosszú idő után először megint minden családtagnak van saját biciklije. - Most már csak szabadidő kell, hogy együtt kerekezzünk. :) ( Tudom Lala, tartozom még egy szentendrei úttal :) )
434. Ja, és azért is hálás vagyok, hogy a múlt héten sikerült feltelepítenem Pestre a Bori bicaját is.
erről jut eszembe,
435. Hálás vagyok, hogy hazajöttek a fiatalok az olimpiáról.
436. ... és hálás vagyok az új munkahelyemért. (mármint az új irodáért) A "régi" újat is szerettem, de az a még újabb új is áldás.
437. Hálás vagyok minden áldásért amit a munkánkon tapasztalhatok. Hihetetlen, amiket Isten tesz! Jó Vele, Érte élni.
438. Hálás vagyok a baptista iskolákért.
439. Hálás vagyok, hogy Seregélyesen, Sárosdon és Velencén is vannak baptista iskolák.
440. ... no és a seregélyesi gyülekezetért is.
441. Hálás vagyok a tegnapi férfi-napért.
442. ... és a múlt keddi női alkalomért. Olyan jó veletek beszélgetni, imádkozni!
443. Hálás vagyok, hogy minden gyerkőcnek sikerült venni új őszi cipőt.
444. ... s hogy elszakadt a szandálom! , mert így én is hozzájutottam egy új cipőhöz a múlt héten :)
445. Hálás vagyok, hogy Bálint most épp sáskát szeretett volna, s nem valami nagyobb állatra beszélte rá Lalát az elmúlt napokban.
446. Hálás vagyok az új zenékért amit a lányomtól kaptam
447. ... a  - mondhatni- új telefonomra, amiért még nem adtam eddig hálát. Pedig nagyon klassz - többek között - a zenelejátszója is, s mióta megvan útközben jobbnál jobb zenéket hallgathatok.

448. Hálás vagyok a finom szőlőért, amit Velencéről kaptunk egy pillanattal ezelőtt.

Hajrá Vidi!

Az egyik legnagyobb élmény a héten: közös családi Vidi meccs a Sóstón. Eredetileg Sárával és Isivel mentünk volna, de meglepetésként apa is átszervezte a programját és vett még egy jegyet (kétszeres áron) az    utolsó pillanatban. Hazafelé hatkor a város már kezdett megőrülni. Mindenütt piros-kékbe öltözött emberek szállingóztak a Sóstó irányába. Fél hétfor már a rohamrendőrök kísértek egy csapatot a ház előtt. Egy óra múlva mi is elindultunk. Izott a levegő a környéken. A stadionhoz közeledve egyre koncentrálódott a feszültség. Rohamrendőrök, lovasrendőrök, biztonsági emberek sokasága. Tele volt a stadion. Sáráék mindne meccset az ultrák között szurkolnak végig, így most mindannyian odamentünk. Szédületes volt. Akkor is, ha volt egy pillanat, amikor a mellettem és felettem álló enyhén alkoholos befolyásoltságú tagok üvöltését meghallva megfordult a fejemben hogy, talán mégis inkább az ülőszektorba kellett volna jegyet váltani... Aztán elkezdődött. A tömeg hatalmas ovációval fogadta a játékosokat. A székekre bekészített papírfecnikből amolyan hóesésszerű kábulatban úsztak a lelátók és megkezdődött a fieszta. Gimis koromban nem ritkán jártunk meccsre az osztállyal is meg az apuval is Békéscsabán - no meg Pesten. A kemény magot viszont mindig tisztes távolból néztük. Most ez volt az egyik legnagyobb élmény, hisz nnen nézve nem kicsit más a mérkőzés. ( egyetlen hátrány, hogy időnként az ember megfeledkezik arról, hogy mi van a pályán :) ) Szóval nagyszerű volt. A törököknek köszönhetően volt füst, meg görögtűz - alapból volt üvöltés ezerrel, ugrálás és hangulat a tetőfokon. Éneklés, ugrálás, zászlók, meg ámulat a papíresőben. A 42.percben szülinapi köszöntés, hisz Paolo Sousa aznap volt 42 éves ( és a csapat végül 4:2-re nyert). És feszültség is volt bőven. Nulla-nullás döntetlen után kétzser tizenöt perc hosszabbítás megint csak gólok nélkül, és akkor jöttek a büntetőrugások. Bozsovics, Bozsovics skandálta a tömeg egész addig, míg a török játékosok a labda elé nem léptek- akkor ugyanis füttyvihar söpört végig a lelátón. Míg az egyik tizenegyest ki nem fogta Bozsivics. Akkor mi volt a lelátón! Egy százhúsz kilós fazon lepacsizott velem, majd azzal a lendülettel hármónkat ölelt át egyszerre Isivel és Lalával. De az igazi őrület a második kimaradt török büntetőt követően tört ki a stadionban. Európa Liga. Sikerült.
 A legnagyszerűbb a himnusz-éneklés volt. Kétszer is elénekeltük aznap este. Másodszor a győzelmet követően spontán kezdtek bele az ultrák, amit átvett az egész stanion.Sorban álltak fel a szektorokban, s majd 12 ezer fehérvári zengte: "Isten áldd meg a magyart!" Jó volt aznap magyarnak lenni, s nem kicsit fehérvárinak. Éjfél után érkeztünk haza.

Másnap reggel a kórházban kezdtük a napot. Vérvétel, laborvizsgálatok. Sorban állás, várakozás, fél kilenc is lett, mire bejutottam. Már az utolsó cseppeket vették, amikor a másik szobából három focistával állított be az egyik hölgy. Kaka, az újonnan szerződtetett brazil (nem Az a Kaka:) ) és két másik srác volt. Ők is vérvételre jöttek. Szóval a péntek is a Vidivel indult. Közös kis vérvétel a Szent György Kórházban :)