Három pici jövevény. A legkisebb még pelenkás volt. Kíváncsian vártuk, lestük kik is, milyenek is lesznek. Törékenyek voltak. Minden értelemben. Akárcsak három ázott kis veréb. Minden zajra megrebbentek, s azonnal összebújtak egy kupacba. Láttuk, sejtettük, hogy rövid kis életük ellenére hosszabb a múltjuk, mint kellene, mint amit egy zsenge emberpalánta elviselni bírna. A játék közben feloldódtak, ugráltak, nevettek, de ahogy jött az este, egyre szorosabban fogták egymás kezét. Aztán a villanyoltással elszabadult a pokol. Egyszerre üvöltöttek a sötét szobában. S a másodperc tört része alatt mind a négyéves "nagylány" ágyában landolt. A szerető simogatás és a lámpa mellett végül csak álomba szenderült a kis csapat.
Később se akart szakadni a furcsa kötelék. A fiúk, a kisebbek oldódni látszottak. Fogadni kezdték új szüleik feltétel nélküli szeretetét. De a "nagylány" egy pillanatra se veszítette szem elől őket. Maga akarta öltöztetni, betakarni, s még a wc-re is kikísérte övéit. Heteken át. "Anyai szíve" nem engedett. Megrázó volt látni benne, hogyan lehet anya egy négy éves gyermek. Mert hónapok múltán is anyja volt a két fiúnak. Fájdalmak, küzdelmek, az életért folytatott harc érlelte anyává. A félelem, a magány, az ütések, az éhség ellen hónapokon át óvta kicsinyeit a kislány. Alkoholista apja napokra eltűnt. Ilyenkor senki se tudja mit tett a két kicsivel, hogy életben tartsa őket. Ezért üvöltöttek a sötétben. S ki tudja még miért...
Ma is fáj, ha rájuk gondolok. Borival volt egykorú a legkisebb. Együtt nőttek. Barátok lettek. Aztán az élet minket másfelé vitt.
Évek óta nem tudok róluk. Egyszer a faceboookon bejelöltek. Megható, hogy tudják még, ki vagyok. Nem tudom, hová, mivé is vitte őket sorsuk, Isten... De ők is részei annak, akivé lettem. A szívemet formálták, formálta Az, aki nemcsak a múltjukat ismeri, de tudom hogy számukra is tartogatott, tartogat jövőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése