Hálás vagyok

Hálás vagyok,

1. hogy Isten életet adott, hogy megajándékozott egy különleges kihívással ebben a földi dimenzióban

2. hálás vagyok, hogy családba érkeztem, ahol gyökereket kaptam

3. hogy megbízott bennem annyira, hogy rám is bízott egy családot

4. a társamért, kedvesemért, barátomért, akivel jóban, rosszban, győzelmek és harcok között szolgálhatjuk Őt és az embereket

5. hogy Isten annyira kegyelmes, hogy megengedi, közelről látnom az Ő munkáját

6. a lelki családomért, a gyülekezetért

7. hogy annyi félek... annyiféle múlttal, háttérrel, ajándékkal, küldetéssel, lehetőséggel megáldottak lehetünk

8. a városért, ahol élek

9. a lehetőségért, hogy éppen ebben a korban, épp ezen a helyen, épp ezek között a kihívások között tölthetjük be a küldetést: kilépni és elvinni a jó hírt

10. hogy "az Ő parancsolatai nem nehezek", s hogy az útjai, olyan egyszerűek, "hogy még a bolond sem téved el rajtuk"

11. a Márk drámáért (azokért, akik elhozták, s akik megajándékoztak bennünket ezzel a különleges élménnyel)


12. hogy Krisztust vállalta értem... a megüresítést, a meg nem értést, a megalázást, a megvetést, a meghalást - meg még egy csomó dolgot, amit csak odaát fogok majd megérteni

13. hogy az Ő tervei MINDIG megvalósulnak. Nemzedékről, nemzedékre. (33.Zsolt.) - szemben az emberi tervekkel, melyek semmivé lesznek az idő viharában

14. hogy adott a lehetőség Isten tervéhez csatlakozni...

15. hogy tart a kegyelem, ami képes újra és újra kiemelni az emberiből, s becsatlakoztatni a mennyei menetrendbe
...

Havazott

Szerdán még hidegebbre fordult az idő, és csak esett és esett... Lala azonban arra jutott, hogy értelmetlen itthon ülni. Az autóból nézni a tájat is jobb, mint a szobában punnyadni. Igaza volt.
Elindultunk a Grossglocknerhez, Ausztria legmagasabb hegyéhez mondván: az itt kiépített harmincakárhány km-es panorámautat úgyis az autóból élvezi az ember.
Ahogy az út emelkedett, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb. A Ferenc József kilátóhoz mentünk, onnan ugyanis belátni a legmagasabb hegyeket. Persze nem olyan hóesésben,mint amibe mi keveredtünk! A külső hőmérséklet nulla fok volt, így megint a forró csoki győzött. ( Ez a nyaralásunk már a forró csokizásról lesz emlékezetes. Ki gondolta volna, hogy egy júliusi nyaraláson több forró italt iszik az ember, mint egy januári síelésen!) Ahogy alábbszálltunk, egy helyen a gyerekek kiszálltak hógolyózni. De kesztyű és télikabát nélkül nem volt túl mókás a nyári hócsata. Lejjebb azért arra is adódott lehetőség, hogy megcsodáljuk a virágba borult alpesi legelőket. Fantasztikusan gazdag az Alpok faunája. Elképesztő volt látni, hogy az otthon féltve gondozgatott kis sziklakerti növényecskéim itt úgy nőnek ki a lépcsőfokok közül, akár a gaz.
A nap fénypontja azonban nem a Grossglockner volt, hanem az aranymosás. Ez mekkora ötlet már! Egy eldugott hegyi patakon arra van lehetősége az érdeklődőnek, hogy –pár euróért- aranyásónak álljon. Gumicsizmát, ásót és aranymosó tálat kap a jövevény, aztán az aranymosó mester megismerteti a szakma legalapvetőbb fortélyaival, és kezdődhet is a kaland! Órákig álldogáltunk volna a patakban, s bogarásztuk volna a tálba tévedt köveket, ha nem szitált volna közben az eső olyan masszívan, s ha az Illés kábulatában nem gyalogolt volna bele egy mélyebb vízbe, s nem merült volna meg a gumicsizma.De csizma megmerült, Isi elázott, s megint jöhetett a forró tea és csoki. Visszafelé megálltunk Heiligenblutban. Itt az Isinek vettünk egy túrazoknit (jó drágán), majd benéztünk a városka híres-neves katolikus templomába is, ahol állítólag Jézus vérét őrzik. Ez mondjuk azért is érdekes lenne, mert nem tudom, hogy a kereszthalál és a feltámadás között vajjon ki, mikor és hogyan nyerte ki Jézus vérét. Nem beszélve arról, hogy két évezred távlatából hogyan tudták azt tartósítani. De tekintsünk most el ezektől a mellékes kérdésektől. Ha Jézus vérét nem is, egy csodás kis alpesi falucskát láthattunk - sőt a templomban is ért egy kellemes meglepetés is: a bejáratnál több nyelven állt egy kedves köszöntés, melyben arra bátorítják a látogatót, hogy érezze otthon magát a templomban, élvezze annak szépségét, s arra kérik, hogy ha leül egy percre, s elcsendesedik, szólítsa meg azt az Istent, aki őt és ezt a lenyűgöző világot teremtette, s köszönje meg neki az életét, s a világ szépségeit... Ez utóbbi felkérésnek nem volt nehéz eleget tennünk.

 

 

A bátorság titka, avagy hogyan győzzük le a félelmet

A kedd borongós kedvében köszöntött. Délelőtt mégis nekivágtunk a Raggasluck-nak, ami egy hatalmas és gyönyörűséges szakadék a hegyek között. Hihetetlen, hogy az osztrákok már több mint száz évvel ezelőtt megnyitották ezt a helyet a látogatók előtt. Gondolom, annak idején azért kicsit másként nézhetett ki. Ma jól kiépített – és néhol jó meredek, s a szitáló esőben nem kicsit csúszós falépcsőkön kapaszkodtunk felfelé több száz métert a szakadékban. Nagyszerű élmény volt. Egyik gyermekünk – az alattunk tátongó mélységet és a felettünk emelkedő sziklafalat látva- közölte, hogy ő fél itt végigjönni. Jó alkalom adódott arról beszélgetni, hogy mit is jelent a félelem, s mi különbözteti meg a bátrakat azoktól, akik a félelemre hallgatnak.
Innen a Mölltall gleccser felé vettük az irányt. A gleccserhez a gleccserexpresszel és egy kabinos sífelvonóval jutottunk fel. Háromezer méter magasan jártunk, körülüttünk síelők és snowboardosok. A felhőben az orrunkig se láttunk, a metsző hidegben pedig apát leszámítva senkinek se volt kedve közelebbről is megnézni a gleccsert. Inkább teáztunk és forrócsokiztunk.
Délután a nemzeti park különleges kiállítását néztük meg Mallnitzben (BIOS ház). Nagyjából olyan, mint a Csodák Palotája, csak a helyi természeti adottságokról, jelenségekről. A kiállítással szemben volt viszont egy termálfürdő, itt zártuk az első tele/nyaralásos napunkat.

Grüss Gott!

Idén Karintiában nyaraltunk (Ausztria). Látszólag véletlenül kerültünk erre az általunk eddig ismeretlen, csodás helyre. Épp bejelentettük a családnak, hogy most „csak” Magyarországon megyünk el majd pihenni – erre az egyik gyerek nagyon intenzív imákba kezdett, hogy valami jöjjön közbe és… És a valami megérkezett. Barátainkat látogattuk meg – útban feléjük Lalával azt beszéltük, hogy aznap este eldöntjük majd, konkrétabban hová is menjünk a nyáron a gyerekekkel. Megérkezvén, látogatóink megmagyarázhatatlan módon azzal álltak elő, hogy tudnak egy nagyon jó helyet Ausztriában, ahol már többször is nyaraltak az elmúlt években. Menjünk oda mi is a nyáron! Megmutogatták a képeket, elmesélték a részleteket, az árak is olyan kedvezőnek tűntek, hogy emiatt vagy a buzgó gyerekimák miatt-é, de mindkettőnkben az volt: Obervellachba magyünk nyaralni a nyáron. Bár az eredeti kedvező árú szállás nem jött össze, de a szállásadó egy ismerősétől szerzett egy kiadó lakást (ami kicsit drágább, de sokkal jobb is volt, mint a másik).
Hétfő kora reggel útnak indultunk. Ennek csak az az egy oka volt, hogy a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy kora reggel keljünk, s legkésőbb hatkor induljunk, mert nyaralni úgy illik menni. Hát legyen! (egyébként a nyaralásos feelingen kívül ennek semmi értelme nem volt, mert Ausztria olyan közel van, hogy így majdnem délre megérkeztünk már a tetthelyre)
A szállást közvetítő „ismerősünk” épp bevásárolni volt a közeli városban, de némi telefonálgatást követően megtudtuk, hogy ha a főutcán lévő cukrászda melletti reisebüro épp zárva van, akkor a cukrászdában dolgozó Barbarától megkérdezhetjük, hogy hol lakik Marianne Grünakárki, mert mi vagyunk az ungarische vendégei. Na mármost Andrea nem volt a Reisebüroban, Barbara nem volt a cukrászdában, de a váltótársa felhívta Barbarát, aki 5 percen belül ott termett, és „haza”navigált bennünket a hangulatos muskátlis kék házikóba. Hétfőn – ugye a korai kelés miatt – aztán már semmi jelentősre nem voltunk képesek, csak belaktuk a szobáinkat, olvastunk és játszottunk napestig. No meg kézbevettük Karintia Kártyáinkat, melynek köszönhetően aztán egész héten ingyenesen végigjárhattuk a legkülönfélébb kiállításokat, libegőket, hegyi utakat és strandokat. Szeretettel ajánljuk minden Ausztriában üdülő figyelmébe ezeket a tartományi kártyákat, melyekkel (esetünkben 34 Euró/fő –ért) több mint száz élményben lehet része a látogatónak.

Bicajos, citromos tortás battyáni szülinap

Korán ébredtünk. Túl korán. Lala valami hivatalos papírokat nyomtatott, töltögetett az irodában, majd közölte elmegy a postára. Először azt hittem, csak álmodtam, hogy szombat van. Eszembe jutott viszont, hogy ha már így alakult, gyorsan felmegyek a netre, hátha valahol a végtelenben találkozom majd a Borival. Sajnos nem sikerült. Így visszamásztam "aludni", amiből végül olvasás lett. Nyolcig Bálintnak tilos volt bekapcsolni a tévét. Azt követően nem volt értelme a szobában maradni. Következhetett hát a vasalás. Volt mit..
Közben Lala cikket írt a megyei újságba, amit végül én fejeztem be. Hihetetlen, hoyg tudunk 3000 karakteren több mint 3 órát szenvedni. Segítségemért hálából Lala és a gyerekek elkészítették az ebédet (lecsó és palacsinta - természetesen baracklekváros! ). Ebéd után a gyerekek letűntek valahová, Lala pihent én pedig elkezdtem egy újabb könyvet olvasni. Majd némi győzködések után bicajjal indultunk Szabadbattyánba szülinapozni.
A tegnap esti ifi után készült citromos tortánkat az Ildi vitte kocsival.
A tortára ki kellett térnem. nem csak azért, mert - többek szerint - nagyon finom, így másoknak is ajánlom a receptet. De azért is, mert az egy héttel ezelőtti kevésbé sikeres próbálkozást követően most gyorsan és jól sikeredett. Ha valaki netán belevágna az elkészítésébe, s netán rajtam kívül más is lenne olyan tapasztalatlan, hogy a tejszínből képes vajat köpülni, úgy felhívnám a figyelmét, hogy a tejszín felverésénél jó ha óvatos az ember.
No de térjünk vissza a ma délutánhoz, s hogy bicajjal mentünk Szabadbattyánba.
A bicajokkal nem is lett volna gond (főleg, hogy most a Lala Gergely kölcsönjárgányával, Sára pedig az Ildiével jött), viszont az úúúúút... elég kalandos.Ezúton is üzenjük a battyáni polgármesternek, - ha valaki ismeri, szóljon neki - hogy lobbizzon egy bicajút felépítéséért. Mert hát főleg így nyári szombat délután, mikoris csak a fél ország zúz éppen lefelé a hetesen a Balatonhoz, nem épp életbiztosítás három gyerekkel bicajozni Szabadbattyán felé. De túléltük, sőt megérte! (Azért amilyenek vagyunk, szerintem most is belevágnánk újra...)
Jókat ücsörögtünk, beszélgettünk a battyáni kertben, majd még sötétedés előtt visszatekertünk a mi kis városunkba.
Miután megint sikeresen kizártuk magunkat, örömmel fedeztük fel, hogy a fiatal felnőttek házicsoportja ma is áldást jelentett az életünkben - jelen esetben egy aláhajított kulcs formájában. A gyerekek megnézték az Aladin végét, mi pedig elkezdtünk csomagolni, mert hát nemsokára ny-a-r-a-l-u-u-u-n-k!