Havazott

Szerdán még hidegebbre fordult az idő, és csak esett és esett... Lala azonban arra jutott, hogy értelmetlen itthon ülni. Az autóból nézni a tájat is jobb, mint a szobában punnyadni. Igaza volt.
Elindultunk a Grossglocknerhez, Ausztria legmagasabb hegyéhez mondván: az itt kiépített harmincakárhány km-es panorámautat úgyis az autóból élvezi az ember.
Ahogy az út emelkedett, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb. A Ferenc József kilátóhoz mentünk, onnan ugyanis belátni a legmagasabb hegyeket. Persze nem olyan hóesésben,mint amibe mi keveredtünk! A külső hőmérséklet nulla fok volt, így megint a forró csoki győzött. ( Ez a nyaralásunk már a forró csokizásról lesz emlékezetes. Ki gondolta volna, hogy egy júliusi nyaraláson több forró italt iszik az ember, mint egy januári síelésen!) Ahogy alábbszálltunk, egy helyen a gyerekek kiszálltak hógolyózni. De kesztyű és télikabát nélkül nem volt túl mókás a nyári hócsata. Lejjebb azért arra is adódott lehetőség, hogy megcsodáljuk a virágba borult alpesi legelőket. Fantasztikusan gazdag az Alpok faunája. Elképesztő volt látni, hogy az otthon féltve gondozgatott kis sziklakerti növényecskéim itt úgy nőnek ki a lépcsőfokok közül, akár a gaz.
A nap fénypontja azonban nem a Grossglockner volt, hanem az aranymosás. Ez mekkora ötlet már! Egy eldugott hegyi patakon arra van lehetősége az érdeklődőnek, hogy –pár euróért- aranyásónak álljon. Gumicsizmát, ásót és aranymosó tálat kap a jövevény, aztán az aranymosó mester megismerteti a szakma legalapvetőbb fortélyaival, és kezdődhet is a kaland! Órákig álldogáltunk volna a patakban, s bogarásztuk volna a tálba tévedt köveket, ha nem szitált volna közben az eső olyan masszívan, s ha az Illés kábulatában nem gyalogolt volna bele egy mélyebb vízbe, s nem merült volna meg a gumicsizma.De csizma megmerült, Isi elázott, s megint jöhetett a forró tea és csoki. Visszafelé megálltunk Heiligenblutban. Itt az Isinek vettünk egy túrazoknit (jó drágán), majd benéztünk a városka híres-neves katolikus templomába is, ahol állítólag Jézus vérét őrzik. Ez mondjuk azért is érdekes lenne, mert nem tudom, hogy a kereszthalál és a feltámadás között vajjon ki, mikor és hogyan nyerte ki Jézus vérét. Nem beszélve arról, hogy két évezred távlatából hogyan tudták azt tartósítani. De tekintsünk most el ezektől a mellékes kérdésektől. Ha Jézus vérét nem is, egy csodás kis alpesi falucskát láthattunk - sőt a templomban is ért egy kellemes meglepetés is: a bejáratnál több nyelven állt egy kedves köszöntés, melyben arra bátorítják a látogatót, hogy érezze otthon magát a templomban, élvezze annak szépségét, s arra kérik, hogy ha leül egy percre, s elcsendesedik, szólítsa meg azt az Istent, aki őt és ezt a lenyűgöző világot teremtette, s köszönje meg neki az életét, s a világ szépségeit... Ez utóbbi felkérésnek nem volt nehéz eleget tennünk.